2012. január 31., kedd

104. Kép meditáció

A "magyar" Miatyánk a Pater Noster kolostor templomában.

103. A Belső Várkastély 12.

A negyedik lakás kegyelmeinek hatása a lélekre: „…minden erényben jobbá lesz és folyamatosan növekszik.” Ezen mérhetjük le, hogy Istentől erednek e a kegyelmek vagy sem. Az ördög próbálja utánozni őket, de a hatásokat nem tudja! De néha természetes dolgok is produkálhatnak e kegyelemhez hasonló dolgokat. De itt is hiányoznak a hatások. Az erények zsinórmértéke az okosság. Ez az imádságra is vonatkozik. Azt is kontroll alatt kell tartani, mert különben veszélyes dolgok sülhetnek ki belőle. (Önbecsapás, képzelődés…)

Feladat 38: Amennyire tőlünk függ gyakoroljuk az erényeket. Működjünk együtt az Úr jobbátevő tevékenységével. Ne akadályozzuk a nekünk ajándékozott jó kibontakozását.

A negyedik lakás sajátossága az összeszedettség imája. A szétszórtság ellentéte, amikor végre egy irányba, Isten fele néz az egész ember. A világ megpróbálja szétszórni az embert, a lelki életben viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy összeszedjük magunkat. Megkülönböztethetünk aktív és passzív összeszedettséget; aszerint, hogy mi magunk próbáljuk összeszedni magunkat, vagy pedig Isten szed össze bennünket. Az első nem teljes. Mi nem tudjuk magunkat teljesen összeszedni; de mindenképpen meg kell próbálnunk. Ez a legjobb előkészület arra, hogy ha Isten akarja, akkor összeszedjen bennünket. „…úgy tűnik, mintha az imádság említett épülete minden emberi erőfeszítés nélkül emelkedne.” „Szokták mondani, hogy a lélek magába fordul, vagy maga fölé emelkedik.” „A nagy Király… jó pásztor módjára, oly halk füttyszóval, hogy szinte meg sem hallják, megismerteti velük hangját, hogy ne legyenek olyan elveszettek, hanem térjenek vissza a lakásokba. S olyan ereje van a pásztor füttyének, hogy ezek minden külső dolgot, amely fogva tartotta őket, otthagynak és bemennek a várba.” „Néha, még mielőtt elkezdene Istenre gondolni, ez az ember már bent van a várban, nem tudni, honnét, sem azt, hogy miként hallotta meg pásztora füttyét.” „…az ember valami finom és határozott belső összpontosulást érez…” „…ez itt nem a mi akaratunkon múlik, hanem azon, hogy Isten mikor akarja megadni nekünk ezt a kegyelmet.” „Meggyőződésem, hogy amikor Ő Felsége ezt megadja, olyanoknak adja, akik már készen állnak az evilági dolgok elengedésére. Nem azt mondom, hogy állapotbeli kötelességeiket engedjék el, hiszen ezt nem tehetik meg, hanem a vágyakat: mert őket Isten különösképpen hívja arra, hogy figyeljenek a belső dolgokra.” Vagyis a magunk dolgát, a magunk aktív összeszedését nekünk kell elvégeznünk. Ez az összeszedettség imája, ez az isteni füttyszó, a határ megtapasztalása. Valami olyat tapasztalunk meg a lelki életünkben, ami nem a természethez tartozik, ami nem tőlünk függ. (Vágyainkat kell elengedni, megtisztítani – Keresztes Szent János misztikus műveinek témája ez.)

Feladat 39: Küzdjünk a szétszórtság ellen. Gyakoroljuk az összeszedettséget. Szedjük össze magunkat, dolgainkat, képességeinket. Ebben segíthet bennünket a Jézus ima, a keresztény meditáció…

De ne gondoljuk, hogy ezektől a kegyelmektől, ezektől a misztikus kegyelmektől függ az üdvösségünk! S ezért ne is akarjuk őket mindenáron megszerezni! Sok út vezet Istenhez! Keressük meg a saját utunkat, amit Isten kijelölt számunkra! „…érdemeket szerez szóbeli imádsággal és engedelmességgel, és ki fogja érdemelni, amit amúgy érdemelne ki, sőt talán többet is.”

Feladat 40: Az Úrral, a gyóntatóval, a lelki vezetővel való dialógusban keressük meg saját lelki utunkat.

Ez a lakás is egy folyamatos lakás. Már a lelki élet kezdetén arra kell törekednünk, hogy egészen Isten fele forduljunk. Hogy aztán végül teljesen átadjuk magunkat Istennek, hogy Isten teljesen lefoglaljon magának bennünket. A hét lakás tulajdonképpen hét nagyon fontos lelkiéleti aspektus, állapot, magatartás. Persze különböző mértékben vagyunk bent az egyes lakásokban a lelki élet elején, közepén és végén! Szent Terézia ezt a hetet tartotta nagyon fontosnak a lelki élet folyamán. De persze, ahogy ő maga is megjegyzi vehetnénk többet is. Egyéni lelki életünkben a saját egyéni lakásainkat kell megkeresnünk, kell azokat belaknunk. Például, ha valaki házas ember, akkor azt a lakását okvetlenül meg kell élnie. Életbevágóan fontos számára a házasság lakásának belakása, Isten akarata szerinti minél jobb megélése. (Például a férjjel, a feleséggel való kapcsolat; a gyerekek…) Ugyanez elmondható egy pap papi lakásáról is. Erről a két lakásról például Szent Terézia nem beszélhetett, mert ő soha nem volt ebben a két lakásban. Neki nem volt „fontos”, de másnak életbevágóan fontos lehet. Ne olyan lakásokat éljünk meg, amik igazából nem is olyan fontosak számunkra! A saját belső várkastélyunkat, annak lakásait találjuk meg és építsük fel! Nagyon fontos, hogy egy saját magunk által, saját magunknak készített, belső várkastély listát állítsunk össze a saját egyéni lakásainkról; és azokat gyakran vizsgáljuk meg: hogyan éljük őket! Lehet olyan eset is, hogy hírtelen az Úr minden lakásból kivezet bennünket és csak egyetlen egy lakásba helyez be bennünket. Ilyenkor ez a legfontosabb lakás. Ilyenkor ne mással foglalkozzunk! Például, hírtelen valami nagy öröm, boldogság ér bennünket, ami teljesen lefoglalja egész lényünket. Vagy éppen fordítva, valami nagy megbántás, tragédia, kellemetlenség ér bennünket, ami szintén teljesen lefoglal bennünket. Most ezeken keresztül közeledik az Úr, szólít meg bennünket; most ezeken keresztül kell válaszolnunk neki. Végül egy konkrét példa: halálos betegségbe esünk. Hírtelen minden lakás eltűnik, csak ez a halálos betegség lakás marad. Ezen lakás által szólít meg bennünket az Úr: Nézd! Már csak rövid, nagyon rövid idő és végleg egyesülünk. Készülj fel! Engedj el mindent és mindenkit, és adj át nekem mindent és mindenkit! Isten szeretetének jele ez. Fel akar készíteni bennünket a találkozás előtt. Tudnunk kell mit kezdeni ezzel a lakással is. Nagyon fontos, hogy a gyermekek nevelésében is minél előbb kezdjük el tudatosítani ezeket az egyéni lakásokat, hogy minél teljesebb életet, lelki életet tudjanak élni! Ezek az egyéni lakások gyónási, lelki vezetési témák lehetnek! Ne fölösleges témákról beszéljünk gyóntatóinkkal, lelki vezetőinkkel, hanem a lakásokról, lakásainkról, a bennük levő bútorokról.

Feladat 41: Keressük meg saját belső várkastélyunk saját lakásit. Tudatosítsuk őket. Kezdjük belakni azokat az Úrral való dialógus által.

102. Kép meditáció

A Pater Noster kolostor kerengője. Néma tanúja a nővérek életének.

101. A Hegy 13.

Ragyogó napsütés fogadott kint. Enyhe szellők zúgása. Csend. Egy csodálatos kis kertben találtam magamat. Különböző, virágzó fák és növények. A barlang bejáratától egy kis ösvény vezetett a liget belseje felé. Elindultam. Az út mentén rendezett volt minden. Mintha éppen most fejezte volna be a munkáját a kertész. Itt a hegy csúcsán nem voltak patakok, így arra következtettem, hogy gyakori, mindennapi lehet az eső, hiszen a növények zöldek és dúsak voltak.
A fák között megpillantottam egy házat. Nem volt nagy, fa gerendákból volt összeácsolva, kis tornác volt a bejáratánál. A tetőn a kis kéményből füst tört elő. Megálltam. Csodálatos érzés volt ebben a csendben és nyugalomban várakozni. Tudtam, hogy elérkeztem utam végpontjához. Ezért volt minden: a hosszú út, a sok szenvedés és megpróbáltatás. Ez volt a célja életemnek, hogy belépjek a házba. De most, a beteljesedés pillanatában mégsem akartam csak úgy berontani a házba. Felakartam készülni lelkileg. Meg aztán kíváncsi is voltam: ki lakik a házban? Kivel fogok találkozni? Persze tudtam a választ, hiszen a hegy csúcsán voltam. De mégis várakozni akartam, mint egy gyermek, mint egy szerelmes, aki várja szerelmét. Így hát elbújtam a fák közé és várakoztam. Édes volt ez a várakozás. Bárcsak soha el ne múlna – gondoltam magamban. Teltek-múltak a percek, talán az órák is és én várakoztam rendületlenül. Néztem a házat és közben kerestem a szavakat a találkozás pillanatára. Egy idő után azonban megértettem, hogy nekem kell belépnem a házba.
Elindultam a bejárat felé, a tornácon még egyszer körbenéztem és bekopogtam az ajtón. Egy kis idő után újból megismételtem a kopogást, de nem történt semmi, csend volt a házban és mindenütt.
Benyitottam. Az ajtó nem volt zárva. Köszöntem és vártam. Csend volt mindenütt. Belül is csodálatos rend volt a házban. Mindenütt tisztaság. A nappaliban a kályhában tűz égett, egy-két hasáb fát raktam rá, mert már kialvóban volt. A szobában három ágy és sehol senki.
Mivel már kezdett esteledni és hidegebb szelek fújtak, a házban folytattam a várakozást. Gondoltam estére csak megjönnek a ház lakói. Mikor beesteledett meggyújtottam egy gyertyát és a kályha melletti széken várakoztam tovább.
Elaludtam. Az éjszaka nyugodt volt és csendes. Semmi nem zavarta meg álmomat. Mikor reggel felébredtem, a szintén felkelő nap sugarai kezdték beragyogni a házat.
Kilépve a tornácra, kezdtem megérteni, hogy nincs itt senki. Nem kell senkit sem várnom haza. Én érkeztem meg, hazaértem.
Visszatérve a házba, az ablak melletti kis asztalon egy könyvet pillantottam meg. Vastag, nagyon öreg könyv volt. Fedelén nagy arany betűkkel ez volt felírva: a ház története. Elkezdtem olvasni. Hogy mikor ülhettem le, nem tudom, de nem bírtam abbahagyni az olvasást, egyvégtében végigolvastam. S mikor a végére értem, csak ennyit mondtam: ez az igazság.
A könyv részletesen leírta a ház építésének történetét: ki, miért, kiknek építette. Majd a ház további lakóinak a történetei következtek részletesen. Sok-sok ember a régmúlt korokból. Majd a vége felé egy-két ismerős is feltűnt, akikkel már találkoztam a nagy szürke városban, vagy pedig fent az őrök között. És ezek az ismerősök nem kis meglepetést okoztak nekem.
De a legnagyobb meglepetés a könyv utolsó mondata volt. A saját nevemet olvastam ott. És ebből megértettem, hogy most nekem kell folytatnom a ház történetének krónikáját. Most, itt nekem kell folytatnom a ház és a kert életének történetét. Bennem folytatódik a ház élete.
Becsukva a könyvet elindultam hát megismerni új, végleges otthonomat: a házat és a kertet a hegy csúcsán.

100. Kép meditáció

A jeruzsálemi Pater Noster kolostor kármelita nővérei.

99. Kép meditáció

Ma Jeruzsálemben miséztünk, a Páter Noster kármelita nővérek kolostorában. Ahol az a barlang is található, amiben Jézus apostolait tanította a Miatyánkra. Rólatok is megemlékeztem.





2012. január 30., hétfő

98. Kép meditáció

Kilátás a Stella Maris kolostorból a Hajfai öbölre.

97. A Belső Várkastély 11.

A negyedik lakás feladatait így írja le: „…nem az a teendő, hogy sokat gondolkodjunk, hanem hogy nagyon szeressünk. És ezért, ami jobban felkelti bennetek a szeretetet, azt tegyétek.” És itt nem az érezhető áhítatra gondol a Szent, hanem a valódi szeretetre, amit néha lehet érezni is, de nem az a lényeges. A szeretet nem érzelem elsősorban, hanem tettek. „Mert a szeretet nem a nagyobb élvezetben áll, hanem a nagyobb elszántságban.” Tehát ne a felszínes dolgokra, képességekre tegyük lelki életünkben a hangsúlyt, hanem a belső dolgokra. Éljük egyre beljebb a lelki életünket. „És ugyanígy nem jó, ha gondolataink miatt zavartatjuk magunkat, vagy bármit is adunk rájuk, mert ha a gonosz szellemtől származnak, el fognak múlni ezáltal, és ha a nyomorúságból erednek – mint ahogy abból erednek -, amely Ádám vétkéből maradt ránk sok mással együtt, legyen türelmünk és viseljük el Isten szeretetéért.” Ne a külső békére törekedjünk elsősorban, hanem a belsőre. „Ismerjük meg nyomorúságunkat, és vágyódjunk oda menni, ahol senki sem vet meg minket. … Mert úgy tűnik, semmilyen lenézés és szenvedés, amely ebben az életben csak lehetséges, nem érhet fel ezzel a belső harccal. Bármilyen nyugtalanságot és háborút el lehet viselni, ha békét találunk ott, ahol élünk, mint már mondtam. De az, hogy a világban lévő ezer szenvedéstől akarunk pihenést találni, s az Úr elő akarja készíteni nekünk a nyugalmat, és hogy bennünk magunkban van az akadály, ez szüntelenül fáj és szinte elviselhetetlen. Ezért te vigyél minket oda, Uram, ahol nem vetnek meg minket ezek a nyomorúságok, amelyek olykor, mintha gúnyt űznének a lélekből” A belső nyugalommal, vagyis az Istennel való békében el lehet viselni a legnagyobb külső szenvedést, üldöztetést, békétlenséget is. De fordítva már nem igaz. Hiába van kívül látszólag béke, ha belül szüntelen harc az életem Istennel. „…alázat, alázat! Mert ezen keresztül engedi meggyőzni magát az Úr, valahányszor kérünk Tőle. És az első, amiben meglátjátok, megvan e bennetek, az az , hogy nem gondoljátok, megérdemlitek az Úrnak ezeket a kegyelmeit és ízelítőit, sem, hogy még életetekben meg kell kapjátok.” „Ne törekedjünk rá, … Először is, mert az ehhez szükséges legelső dolog, hogy érdek nélkül szeressük Istent. Másodszor, mert a kicsinél is kisebb alázat azt gondolni, hogy nyomorúságos szolgálataink révén elérhetünk ilyen nagy dolgot. Harmadszor, mert az az igazi felkészülés erre, ha arra vágyunk, hogy szenvedjünk és utánozzuk az Urat, nem pedig ízelítőkre, hiszen végül is megbántottuk Őt. Negyedszer, mert nincs rá kötelezve Ő Felsége, hogy megadja nekünk ezeket, amint dicsőségét sem köteles megadni azért, mert megtartjuk az Ő parancsait. Hiszen mindezek nélkül is üdvözülhetünk, és Ő jobban tudja nálunk, mi való nekünk, és ki szereti Őt igazán. … Ötödször, hiába is fáradoznánk, mivel ez a víz nem vízvezetéken át jön, mint az előbbi, ezért, ha a forrás nem akarja megadni, akkor keveset használ minden fáradozásunk. Azt akarom mondani, hogy bármennyit elmélkedünk is és sanyargatjuk magunkat és könnyeket ontunk, attól még nem fakad fel ez a víz. Csak annak adatik meg, akinek Isten akarja, és gyakran olyankor, amikor legkevésbé várja a lélek.” „Úgy hiszem, aki igazán megalázza magát és megszabadul … és akkor nem mulasztja el az Úr megadni nekünk ezt a kegyelmet és sok mást is, amit kívánni sem tudunk.” Igyekezzünk mindig alkalmazkodni az Úr tevékenységéhez! Ahogy kérdez, úgy válaszoljunk! Ne mi akarjuk az Úrra erőszakolni a saját elképzelésünket lelki életünk útjairól! Ő jobban tudja, mi való nekünk. Számunkra a legjobb, ha mindig alkalmazkodunk Őhozzá. Végső soron ez az alázat: el tudjuk fogadni saját magunkat, saját lelki életünket, saját utunkat. „A lélek helyezze magát Isten kezébe, saját hasznától egészen eltekintve és Isten akaratára teljesen ráhagyatkozva, hogy tegyen vele, amit Ő jónak lát.” „…Isten előtt az a legfontosabb és legkedvesebb, ha az Ő dicsőségét és tiszteletét tartjuk szem előtt, és elfeledkezünk önmagunkról, saját hasznunkról, élvezetünkről és kedvteléseinkről.” „Ő Felsége majd megtanítja rá, mit tegyen: mindössze annyit, hogy tekintse magát méltatlannak ennyi jóra, és mondjon köszönetet.” De azért sosem árt óvakodni magunktól, nem szabad megbízni magunkban. Nagyon fontos a kitartás. A bűnalkalmak kerülése.

Feladat 34: Próbáljuk szeretettel megtölteni életünk minden eseményét. Tegyük, valósítsuk meg a szeretet cselekedeteit.

Feladat 35: Ne kábítsuk magunkat különböző dolgokkal az élet nehézségei között. Az Úrnál van a mi menedékünk. Az imádságban, az Úrral való kapcsolatban keressünk békét lelkünknek, életünknek.

Feladat 36: Ne az ajándékokra vágyakozzunk, ne azokra építsük a lelki életünket; hanem az Ajándékozóra, Istenre, a Vele való kapcsolatra. Mi vonz bennünket a lelki életben? A lelki örömök, vagy maga az a tény, hogy az Úrral lehetünk, akár szárazságok idején is?

Feladat 37: Isten és az Ő akarata legyen életünk célja, irányítója; ne pedig a saját akaratunk.

96. Kép meditáció

Sok jó ember kis helyen is elfér.

95. A Hegy 12.

Ekkor újabb rémségek közeledtek felém. Még félelmetesebbek, mint amik az előzők voltak. A múltam közeledett ezernyi álarcával. Mint soha el nem törölhető kőbe vésett történelem állt előttem a múlt. Szinte láttam, hallottam, ahogy a súlyos kőoldalakat forgatták a fejem felett. Kőoldalakon mázsás kőjelek, mik hordozzák könnyű életem.
Egy pillanat alatt végig pörgették előttem e borzalmas könyvet, amit jól ismertem, hiszen én éltem és írtam. Könnyű tintával, ami azonban egyre sűrűsödött, s ami most kemény sziklaként zárt önmagamba.
Záporoztak felém a megválaszolhatatlan kérdések, még inkább a vádló szavak, mik kőzáporként hullottak síromra. Egy hatalmas dübörgés volt a szívem. De még ennél is fájdalmasabb volt a sok arc és tekintet, mely döbbenten mutatta tetteimet.
Most szerettem volna megelőzni múltamat, jóvátenni sok tettemet, hogy aztán a jövőben én vádolhassam múltamat. De tudtam ez már lehetetlen. Nem porladó kőbe voltak vésve. Ennyi szörnyűség láttán talán szörnyethal az ember, de itt se hívás, se víz, se halál. Önmagamba voltam zárva.
Egészen idáig igazából nem mertem szembe nézni egy kérdéssel, amely sokkal súlyosabb és fájdalmasabb volt minden eddiginél. Most azonban már nem kerülhettem ki ezt a kérdést.
Hol van a hegy? Hol van a fény? Hol van a hívó szó? Miért hagyott itt magamba zárva? S jöttek az újabb még félelmetesebb kérdések: Talán minden eddigi csak képzelődés volt? Nem is létezik a hegy? Fölösleges dolgot művelnek az őrök? Vagy az őrök sem léteznek? Semmi sincs? Csak ez a kősír, amely magamba zár? Minden eddigi valóság csak képzelődés volt?
Esőként záporoztak felém a további kérdések: Vagy talán ilyen ő valójában? Kegyetlen zsarnok, aki kelepcébe csal, hogy elpusztítson? Ide vezetett a kősivatagba, hogy elveszítsen? Talán örömét leli a szenvedésben? Hegy, amelynek kőszíve van?
Ennél a gondolatnál azonban az én kőszívem kezdett el sajogni. Nem, ez nem lehet. Nem hiszem, hogy a képzelet játszott velem. Nem hiszem, hogy csak ez a szikla van, ami most bezárt önmagamba. Nem hiszem, hogy elhagyott.
A sziklasírba zárva nem tudtam hinni, de hinni akartam. Hinni a hegyben, hinni a fényben, hinni a hívó szóban. Igen, úgy éreztem, hogy engem most elhagytak. De kell ennek valami okának lenni. Kell hogy legyen valami kiút ebből a kőkemény sziklaszenvedésből. Ha én szenvedek, akkor neki is szenvednie kell. S ha ő szenved, akkor van valami oka. S ha ő szenved, akkor nekem is szenvednem kell.
Hírtelen rádöbbentem arra, hogy semmilyen szenvedés nem tud elválasztani a hegytől. Semmilyen szomjúság, a múlt egyetlen pillanata sem, még az sem, ha ő elhagy. Csak kőkemény szikla van, de ez a szikla, maga a hegy.
És most rájöttem arra is, hogy minden eddigi szenvedés, amit éreztem, igazából nem is az én szenvedésem. Az ő szenvedését éreztem. És ez a tudat még fájdalmasabbá tette a szenvedést. De ugyanakkor enyhülést is hozott, végső megoldást, kivezető utat ebből a kősírból.
Igen ő szenved. Vállalja ezt a szenvedést. Tehát nekem is vállalnom kell. S ekkor mintha megpillantottam volna újra a két szempárt. Engem nézett. S a két szemében két könnycsepp csillogott. Kőszívem recsegve-ropogva tört össze. Az én szememből is könnyek törtek elő. S úgy gondoltam, ha mindörökké kell is szenvednem itt a kősírban, azt is vállalom.
S ahogy a szívem megrepedt belül, úgy kezdett töredezni kívül minden. Mintha csak egy földrengés rázta volna meg kősíromat, ezt a hatalmas barlangot. A kővé dermedt gubó szétrepedt és én felálltam. Enyhe szellő fuvallata érintette meg arcomat. Elindultam a barlang bejárata, a fény felé.

94. Kép meditáció

Megiddó, egy nagyon ősi város romjai. A Szentföld történelmének tanuja. Itt lesz a végső csata a jó és a rossz között.

93. Kép meditáció

Megiddó. Egy zsidó rituális fürdő romjai. Kitörölhetetlen az ember lelki tisztulás utáni vágya.

92. Kép meditáció

El Muhraqa hegyre és sziklára épült.

91. Kép meditáció

El Muhraqa - Illés próféta áldozatbemutatásának helye, ahol legyőzte a Baal papokat. A hit győzelmének helye.

90. Évközi 5. vasárnap Mk 1, 29-39

Péter házának romjai Kafarnaumban.

Jézus élete imádság és tevékenység volt.


Ezzel példát adott nekünk. Egész földi élete egy hatalmas példaadás volt a szeretetre.



Krisztust, az Ő életét, az Ő példaadását kell magunkra ölteni. Ez a lelki élet feladata.

89. Kép meditáció

Még egy kép a Genezéreti tóról a Nyolc Boldogság hegyéről.

2012. január 29., vasárnap

88. Kép meditáció

A Genezáreti tó a Nyolc Boldogság hegyéről nézve. Jézus is ilyennek láthatta a tavat.

87. A Belső Várkastély 10.

A Belső Várkastély – negyedik lakás

Egyre beljebb haladunk a Belső Várkastélyban. A negyedik lakás egy határ-lakás a természetes és a természetfeletti között. Az első misztikus kegyelmek megtapasztalása ez. Ebből is látszik, hogy ez a lakás is egy állandó lakás, amiben állandóan bent tartózkodunk; hiszen a természetfeletti kezdettől fogva jelen van lelki életünkben. A lelki élet első pillanata, már természetfeletti: Isten megszólít minket és mi elindulunk feléje. S a természetes oldal halálunk pillanatáig elkísér bennünket. A természetes és a természetfeletti állandóan keveredik bennünk. A legaszketikusabb lakás éppen a legmisztikusabb; és fordítva is igaz: a legmisztikusabb lakás egyben a legaszketikusabb. Egy határélményt, egy „határtalan élményt” tapasztalunk meg ebben a lakásban; és Szent Terézia jónak tartja, hogy tanácsokkal segítsen bennünket, hogyan kell a határállomáson viselkednünk, hogy gyümölcsöző legyen számunkra ez az állapot. Így írja le számunkra ezt az állapotot. „úgy hiszem, ebbe lép be a legtöbb lélek. És minthogy itt a természetes együtt található a természetfölöttivel, ezért az ördög több kárt tud okozni, mint azokban, amelyekről ezután fogok beszélni, s ahol nem ad neki ekkora teret az Úr.” Nagyon fontos tehát a szellemek megkülönböztetése! Hiszen lelkünk szinte betegesen érdeklődik az újdonságok, a különlegességek, a misztika iránt. S ezt a beteges érdeklődésünket az ördög kihasználja. A másik veszély pedig, hogy e beteges érdeklődésünk által önmagunkat is be tudjuk csapni. A „különleges dolgok” jöhetnek Istentől, ekkor misztikus kegyelemnek hívjuk. Jöhetnek az ördögtől, amikor a világosság angyalának ruhájában közelít hozzánk. És jöhetnek a saját beteges pszichénkből is. Tudnunk kell különbséget tenni közöttük. „Lehetnek olyan gyenge fejű és rendezetlen képzelőerejű emberek is, amilyeneket én is ismertem, hogy mindarról, amit gondolnak, azt hiszik, látják is, s ez nagyon veszélyes dolog.” „Mert itt kezdődnek a természetfeletti dolgok, amelyeket nagyon nehéz megérteni…” Tudnunk kell eligazodnunk a különböző „szellemek” között. „…akinek nincs róla tapasztalatuk. Mert akinek van, az nagyon is megérti, különösen, ha sok tapasztalata van. Úgy tűnhet, ahhoz, hogy az ember eljusson ezekbe a lakásokba, előtte hosszan kell élnie a többiben. Noha rendszerint abban kellett lennie, amelyről most beszéltünk, ez nem kizárólagos szabály, mint már sokszor hallottátok. Mert az Úr saját javait akkor, úgy és annak adja, amikor, ahogyan és akinek akarja, ami nem jogtalanság senkivel szemben.” Vagyis itt egy a saját életéből és tapasztalatából vett modellt ír le a Szent, ami segíthet bennünket eligazodni a saját lelki életünkben. Nem lehet ezt a modellt egy az egyben rávinni a saját életünkre. De ennek a modellnek a segítségével eligazodhatunk a saját lelki életünkben. „Ezekbe a lakásokba ritkán jutnak be a mérges lények, és ha belépnek, nem okoznak kárt, sőt inkább hasznot hajtanak.”Bár az előbb még azt írta, hogy itt van az ördögnek a legnagyobb működési lehetősége! Értsd úgy, hogy minden a javunkra válik. Mindenesetre könnyű felismerni, és így a hasznunkra válhat. „…nem vagyunk képesek semmit sem tenni Nélküle -, de a mi saját erényes cselekvésünkből fakadnak. Úgy látszik, a saját munkánk az, amellyel megszereztük őket, és joggal tölt el örömmel az ilyen dolgokkal való foglalkozás.” A misztikus kegyelmek kettősségét írja le itt: egyrészt abszolút ajándék Istentől, másrészt saját erényes cselekedeteinkkel felkészülhetünk azok befogadására. Általában ezt az utat kell bejárnunk. Fel kell készülni a kegyelmek befogadására, s akkor az Úr megadja azokat. De van, amikor halálos bűn állapotában levő lelkeknek is megadja az Úr, hogy kiragadja őket a bűnből. Ilyenkor a kegyelmek befogadása után kell megváltozniuk és kell rálépniük az erények útjára. „Az ízelítő Istentől ered…” A misztikus kegyelmekre utal. „Hiszen kitágítottad a szívemet.” A misztikus kegyelmek egyik hatását írja le ezekkel a szavakkal: Isten végtelenségének, határtalanságának megtapasztalása ez. És éppen itt van a negyedik lakás „határélménye”: a véges megtapasztalja a végtelent. „Úgy hiszem, ahogy ezek az örömök, úgy azok is természetesek, amelyeket Isten dolgaiban kapunk, csak ez utóbbiak nemesebbek.” A különböző lelki életi dolgok megtapasztalása között különbséget kell tennünk. „És nagyra kell tartani, ha valakiben megvan az alázatosság, hogy megértse, ettől nem jobb. Mert nem lehet tudni, hogy minden hatás szeretetből fakad e, és ha igen, Isten adta e. Ilyen áhítata többnyire az előző lakásokban van a lelkeknek, mert szinte folyamatosan értelmüket használják a megfontolásban és az elmélkedésben.” A lelki életünkben szeretnénk bizonyosságot nyerni, hogy Isten velünk van, hogy hol vagyunk éppen a lelki úton, hogy mennyit növekedtünk… Pedig nem ezek az igazán fontos dolgok. Sokkal inkább az, hogy Istennel legyünk! És nem annak érzése vagy tudása. Nem ezeken lehet lemérni, hogy hol tartunk a lelki életben, hanem sokkal inkább az erényeken, az alázaton és a szereteten. Kaphatok akármilyen misztikus élményt, ha erény, alázat, szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. De lehetek akármilyen nagy lelki szárazságban, ha ezek meg vannak bennem; minden javamra válik. Persze nem a „hangoztatott” erényeken múlik a dolog, hanem a gyakorlaton, amit főleg a testvéri szereteten lehet lemérni. Két fajta lelki vigasztalásról beszél, az egyik még nagyon természetes, keveredik a szenvedéllyel; a másik: „Isten ízelítője, nyugalmi ima” ami már természetfeletti. „Ez a két medence különböző módon telik meg vízzel. Az egyikbe messziről jön a víz, sok munkával, hosszú vízvezetéken át odavezetve. A másik magára a forrásra épült, s minden zaj nélkül telik meg. S ha a forrás bővizű, mint ez, amelyről beszélünk, akkor miután a medence megtelt, nagy patak árad ki belőle. Nincs szükség semmilyen beavatkozásra, sem vízvezetéket nem kell építeni hozzá, hanem mindig víz árad ki onnan.” Ebben a második esetben érzi a lélek, hogy szíve kitágul. Új, valami végtelen nagy teret kezd el megtapasztalni magában. „Az ima valódisága azonban az ezt követő hatásokban és cselekedetetekben mutatkozik meg, mert nincs jobb próbaköve.” Vagyis a már említett: erények, alázat, szeretet.

Feladat 31: Ne a természetfeletti kegyelmek legyenek lelki életünk céljai, hanem Isten, a vele való élő kapcsolat. A lelki életben nagyon fontos az irányzék. Mire irányul életünk? Mi a fő motívum, ami irányít bennünket? Mi határozza meg életünket, tetteinket, szavainkat, gondolatainkat?

Feladat 32: Ahogy a kisgyermeknek meg kell tanulnia megkülönböztetni a különböző ételeket: mi jó? Mi mérgező? Mi hasznos? Mi ártalmas? … Úgy kell a lelki életünkben is különbséget tenni a különböző lelki életi dolgok, táplálékok között. Nem mind arany, ami fénylik! S ami nem fénylik, lehet, hogy nagyon is értékes! Fontos a tapasztalt lelki vezetők tapasztalatára bízni magunkat.

Feladat 33. Kezdjük el gyakorolni a különböző erényeket!

86. Kép meditáció

A Jordán folyó. Jézus keresztségével megszentelte a Jordán vizét.

85. A Hegy 11.

Mindezek után megszűnt a lebegés. Már nem éreztem a mérhetetlen teret magam körül, már megszűnt a forgás. A fény is hírtelen eltűnt, sötétség, mérhetetlen barlangi sötétség vett körül. Úgy tűnt, mintha valami szilárd, kőkemény dolgon feküdnék. Bizonyára a barlang – gondoltam. De ez a kőkeménység mindenütt körbevett. Be voltam zárva önmagamba. Bizonyára a különös fényruha, amibe beöltöztettek – gondoltam én. És ez a gondolat megnyugtatott.
Az átélt élmények zsongtak még körülöttem. A sok új ismeret és tapasztalat. Próbáltam gondolatban újra átélni, újra megérteni őket. Jó volt ez a nyugalom. Mint amikor a nagy élmények beteljesedése után az ember nem vágyódik mozdulni, elmenni, találkozni bárkivel is.
Egy idő után azonban kezdett a kíváncsiság növekedni bennem. Vajon most hol vagyok? Mi van kívülem? S ez a kíváncsiság döbbentett rá arra is, hogy most nem érzek semmilyen hívást semmire. Se arra, hogy kiszálljak ebből a gubóból, se arra hogy tovább induljak. S ekkor jöttem rá arra is, hogy nem csak kívül van sötétség, hanem bennem is. A külső fény elmúltával, a szívemben levő fény is kialudt. Egyedül voltam, mérhetetlenül egyedül. De – gondoltam – ez is hozzátartozik a szertartáshoz. A sok fény, és megvilágosodás után, milyen jó ez a hatalmas ellentét, ez a hatalmas sötétség. S arra is gondoltam, hogy mindaddig nem kelek fel ebből a különös ágyból, amíg nem hív a hegy. Elvégre eddig is ő vezetett. S nyugodtan feküdtem tovább.
De az átélt élmények újra átgondolása egyre nehezebben ment. Mintha a fénnyel együtt az élmények is egyre távolodtak volna. Ők is elhagytak. A magány, az egyedüllét egyre fokozódott.
A kőkemény gubó, amely egyre inkább egy kősírhoz kezdett hasonlítani, amit a sziklába vájtak, egyre kellemetlenebb lett. Szerettem volna megfordulni, de nem tudtam. Testre volt szabva, az én méretemre, mintha egyenesen nekem készítették volna.
Egyre hidegebb lett. Sziklába vájt kősírok hideg lehelete vett körül. És a nyirkos hideg kezdte átjárni csontjaimat.
Ekkor hasított át rajtam a gondolat: be vagyok falazva, el vagyok temetve. Be vagyok zárva önmagamba. És ez egy pokoli érzés volt. Üvölteni akartam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Most vettem csak észre, hogy szomjas és éhes vagyok. Pokolian szomjas. Fájt már minden porcikám kívül és belül. De a hívás csak nem jött.
Próbáltam felállni, szétszakítani a körülöttem levő függönyszerű anyagot, de nem ment. Kőkemény sziklából szőtték. Az elhagyatottság pokoli érzése vett erőt rajtam. Engem itt felejtettek.
A képzeletem vad száguldásba kezdett. Az éhség és a szomjúság rémei körülöttem ugráltak és visították a fülembe: víz nélkül nincs élet. El fogsz pusztulni.
Tényleg minek is kellett ide jönnöm, ahol nincs víz, ahol minden terméketlen, ahol csak szikla van! – törtek fel bennem a gondolatok. A víz mint az élet szimbóluma megragadta fantáziámat. Benne testesült meg most minden vágyakozásom. Látni akartam a vizet, a patakokat, az esőt, a tengert… és tényleg hatalmas áradatban kezdett ömleni felém a víz, mindenünnen. De amikor inni próbáltam belőle, mint csalfa lidércek semmivé váltak, hogy aztán újra visszatérve kínozzanak tovább fokozva szomjúságomat.
Képzeletemben felmerült az a gondolat is, hogy végeredményben ez a szenvedés sem tarthat örökké. Nem sokára jön a sötét alagút és én elindulok rajta a semmi felé. De nem jött, se a hívás, se az alagút. Csak maradt a fokozódó szenvedés.
Ekkor már minden porcikám izzott a fájdalomtól. Mintha pokoli tűz izzott volna mindenütt: bennem, ebben az átkozott kősírban, ebben az átkozott sziklarengetegben.

84. Kép meditáció

A Galileai tó és környéke. A kereszténység bölcsője. Mindannyiunk szülőhazája.

83. Kép meditáció

"Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat..."

82. Kép meditáció

Ma volt a Nyolc Boldogság hegyén a nyolc boldogság ünnepe. A Szentmisét a Jeruzsálemi Pátriárka mondta. Nagyon sok pap és hívő vett részt a Szentmisén. Ahogy ígértem sok szeretettel gondoltam rátok a Szentmise alatt.

2012. január 28., szombat

81. Kép meditáció

Mensa Christi. Krisztus asztala a Galileai tó partján, Kafarnaum mellett, ahol Jézus feltámadása után vendégül látta tanítványait; s ahol Péter háromszor vallotta meg, hogy szereti Jézust. Vasárnap van, ma bennünket is vendégül lát a feltámadott Úr. Mi is valljuk meg iránta való szeretetünket.

80. Kép meditáció

Magányos fa a hegytetőn. Magány. Kitartás. Őr a magasban. Virrasztás.

79. A Belső Várkastély 9.

A harmadik lakás imént leírt lelki állapotában Szent Terézia ezeket a lelki feladatokat írja elő számunkra: „És higgyetek nekem, nem az a kérdés, szerzetesi ruhát viselünk e vagy sem, hanem hogy törekszünk e az erények gyakorlására, és arra, hogy akaratunkat mindenben Istennek rendeljük alá, hogy az e életünk rendje, amit Ő Felsége rendel róla, és hogy ne azt akarjuk, hogy Ő teljesítse a mi akaratunkat, hanem mi az Övét. És ha még nem jutottunk volna el idáig, akkor – mint mondtam – alázatosság, mert ez a gyógyír sebeinkre. Mert ha ez igazán megvan, akkor ha késik is, de eljön a felcser, aki maga Isten, hogy meggyógyítson bennünket.” „Gondoljátok meg, leányaim, ha egyik vidékről a másikra eljuthatunk nyolc nap alatt, jó volna e egy éven át menni oda, szélben, hóban, esőben, rossz utakon?” „…erőltessük meg magunkat, nővéreim, az Úr szerelméért! Helyezzük értelmünket és félelmeinket az Ő kezébe, felejtsük el ezt a természetes gyengeséget, amely nagyon el tud foglalni minket. … Mi csak haladjunk sietve, hogy meglássuk az Urat. … Én ezt tudom, és azt is tudom, hogy nem a testet illető ügyekben van a dolog lényege, mert ez a legkevesebb. Hanem abban, hogy az úton, amelyről beszélek, nagy alázatossággal járjunk…. törekedjünk is arra, hogy minket tartsanak a leghitványabbnak mind közül.” Különböző gyógymódok vannak gyógyulásunkra. Van lassú és van nagyon gyors is. Az alázatosság a leghatékonyabb. „Ez az állapot az alázatossággal kitűnő, nélküle pedig egész életünkben ebben maradunk ezer fájdalommal és nyomorúsággal. Minthogy nem hagytuk el önmagunkat, nagyon sok szenvedéssel és nehézséggel jár az út, mert meg vagyunk terhelve földi nyomorúságunkkal.” Evangéliumi paradoxon ez. Minél jobban elhagyjuk önmagunkat, annál jobban igazi önmagunkká leszünk. Míg, ha bezárkózunk önmagunkba, egyre-inkább elveszítjük igazi önmagunkat. „Mert nem az ízelítőkben áll a tökéletesség, hanem abban, hogy ki szeret jobban – s annak jutalma ugyanaz – és hogy ki cselekszik igazságosan és igazul.” Három lehetséges út áll előttünk a lelki életben. 1. Ha valaki az Isten által adott ízelítők által szert tesz az erényekre és eljut a tökéletességre. 2. Ha valaki az Isten által adott ízelítőkre törekszik és elhanyagolja az erényeket. Az ilyen nem jut el a tökéletességre. 3. Ha valaki bár nem kap Istentől ízelítőket, de törekszik az erényekre, az ilyen eljut a tökéletességre. Következtetés: számunkra a lényeg: törekedni az erényekre. „Annál is inkább, ha Istentől származnak, akkor szeretetet és erőt adnak, amelyekkel jobban lehet előrehaladni szenvedés nélkül és növekedni a jó cselekedetekben és erényekben. .” „…ha sokat fejlődnének az engedelmességre való készségben.” „…hogy semmiben se a maguk akaratát kövessék, mert rendszerint ez az, amivel kárt okozunk magunknak.” „Tekintsünk hiányosságainkra és hagyjuk a másokét…” Vagyis egyre jobban rá kell hangolódnunk az Úrra, az Ő tanítására. Egyre jobban egy húron kell pendülnünk az Úrral. Fel kell magunkra öltenünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, amelyek segítik az Úrral való kapcsolatunkat. És egyre inkább le kell magunkról vetni az olyan tulajdonságokat és képességeket, amik hátráltatják az Úrral való kapcsolatunkat.

Feladat 30: Maga Szent Terézia vázol fel számunkra egy nagyon gyors és biztos utat. Ennek az útnak a feladatai: erények gyakorlása, az erényekre való törekvés; különösképpen is az alázatra. S végül, hogy Istennek rendeljük alá akaratunkat. Vagyis vegyük fel a menyegzői köntöst, vegyük fel magunkra Jézus Krisztus tulajdonságait, amiket tanácsol számunkra.

78. Kép meditáció

A Galileai tó a Golán fensíkról nézve. Magasság és mélység. Itt kezdődött minden. Innen terjedt el az Örömhír.

77. A Hegy 10.

S ekkor az egész barlangrendszer, az egész hegy kezdett áttetszővé lenni. Minden irányban, korlátok nélkül kezdtem meglátni és még jobban megérteni őt. Mérhetetlen tárnák rendszerét láttam, amit még elképzelni sem tudtam volna. Amit soha sem tud majd őrök hatalmas hada valaha is feltérképezni és megérteni. És mindezt most egy pillanat alatt megértettem és átláttam.
Megértettem, hogy a hegy sokkal nagyobb, mint valaha is gondoltam, vagy gondolhattuk volna. Ez a kis kinövés a földgolyón, amit mi a nagy, szürke városból látunk csak halvány jele a hegynek, amely tulajdonképpen az egész földet behálózza, sőt az egész világmindenséget. A város felett magasodó hegy, csak szelíd jelenléte az igazi valóságnak. És most itt vagyok a hegy gyomrában és szívében, és szinte hallom szelíd lüktetését, ahogyan szétárad a barlangrendszerekben, s azokon túl is az egész világmindenségben.
Megértettem a tizenkét őr feladatát. Ég és föld között. Hegy és város között állni és várni. Készíteni a hegy útját, hogy minden hegy legyen, még a nagy szürke város is. Most megpillantottam őket újra: ahogy nézik a várost, ahogy olvassák a könyveket, ahogy tárják fel a barlangokat.
Majd megértettem a temetőt is, hogy miért kellett temetnem a csontokat. Mert minden hegy lesz. Még az emberek is. Előbb csonttá lesznek, majd minden visszatér a hegybe. Mennyire fontos, hogy ne csak úgy heverjenek a csontok szerteszét, hanem legyenek eltemetve. Legyenek ők is a hegy gyomrában, de még inkább a szívében.
Megértettem a nagy szürke várost is. Amely lassan nőtt ki a földből, és most mindent elnyeléssel fenyeget. Még a hegyet is fel akarja falni, mert kell neki az anyag, a szikla, hogy az égig érjen. S közben nem látja, hogy már elért a csúcsra, hogy fölösleges dolgot művel, hogy már itt van a hegy.
Megértettem önmagamat is. Mindazt, ami idáig velem történt. A hegy szüntelen vonzását. A végtelen párbeszédet, amely közöttünk zajlik. Megértettem életem legapróbb rezdüléseit is, amik mint egy nagyon finom műszer mutatják a hegy minden rezdülését. Megértettem, hogy én is hegy vagyok, a nagy egész egy kicsiny része, de mégis csak más. Mégis csak ő a hegy.
Ez a sok apró megvilágosodás, mint csillagok kezdtek el ragyogni rajtam. Valahogy kezdtem hasonlítani a hegyre, kezdtem hasonlítani a barlang mérhetetlen csillagboltozatára. Megértettem, hogy ezért vagyok most itt, ezért kellett bejárnom ezt az élet utat, ezért kellett megmásznom azt a sok lépcsőt. Mert ez a hegy akarata. Hogy hasonlítsak reá. S a hegy szépsége az én szépségem lett. S az én szépségem pedig az övé. De csak azért voltam szép, mert az ő szépsége volt rajtam.
S ekkor újabb fények gyúltak a szívemben, a barlangban és a világmindenségben. Kezdtem megérezni, majd megérteni, hogy bármennyi kincs is legyen itt, bármennyire is tegyen itt széppé, ez nem maradandó lakásom. Nem ez a végső akarata. Nem szórakoztatni akar.
Ekkor újra megpillantottam az őröket, akik még mindig kutatják a tárnákat, a sok temetetlen csontot, a nagy szürke várost, és a benne lévő sok szürke embert. Kezdtem megérteni, hogy ez a sok kincs értük van. Nekem kell elvinnem hozzájuk. Eddig vonzott a hegy, most pedig el kezdett küldeni. Tetteket vár a hegy.
Ezek az utolsó felismerések jelentették a megvilágosodás csúcsát. A fény ragyogott mindenütt, a mérhetetlen barlang is tündökölt körülöttem, és én magam is fénybe voltam öltöztetve.
Mint a vőlegénynek felékesített mennyasszony, mint egy gyermek, akit gondosan bepólyáltak. A sok ragyogás, mint fényruha vett körül. Tökéletesen bevoltam csomagolva, mint egy begubózott hernyó, aki készen van és most várja a teljes újjászületést.

76. Kép meditáció

Elmélkedés az élet nagy dolgairól. Miért is vagyunk a világban?

75. Kép meditáció

Vízesés a Jordán folyó forrásvidékén. A víz az életet jelenti. A Jordán a Holt tengerben ér véget.

74. Kép meditáció

Banias - Caesarea Philippi , ahol az Úr megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják Őt az emberek. És Péter válaszolt. Mi is Pétertől kérdezzük meg a helyes választ.

2012. január 27., péntek

73. Kép meditáció

A Kármel hegy. Középen El Muhraqa, ahol Illés próféta bemutatta áldozatát, és Isten tüzet küldött neki az égből.

72. A Belső Várkastély 8.

A Belső Várkastély – harmadik lakás.

A harmadik lakásban levő lelkek állapotát így írja le Szent Terézia: Félelem, biztonság hiány. „…még nem vagytok biztonságban.” Mottó lehetne ebben a lakásban: „Boldog ember, aki féli az Urat”.Persze ez a mondat magyarázatra szorul. Nem a rettegésre akar bennünket megtanítani a Szent. Sokkal inkább arra, hogy ne bizakodjunk hamisan, se a földi, se a lelki dolgokban, dolgainkban, se magunkban, se másban. Egyedül az Úrral való kapcsolat adhat biztonságot. (De nem mint objektív tárgy és kapcsolat, amit lehetne birtokolni.) Az Úrral való kapcsolat a földi viszonyok között bizonytalannak tűnik. Ki kell tartanunk ebben a bizonytalanságban. „Ne bizakodjatok az elzártságban és a vezeklésben, amelyben éltek, és ne nyugtasson meg az, hogy mindig Istennel társalogtok, és folyamatosan az imádságban gyakoroljátok magatokat, és hogy olyannyira visszavonultok a világ dolgaitól, amelyektől állításotok szerint irtóztok. Mindez jó, de mint mondtam, nem elég ahhoz, hogy felhagyjunk a félelemmel. Ezért kövessétek ezt a verset és idézzétek gyakran emlékezetetekbe: Boldog ember, aki féli az Urat.” Az imádság birtoklásának hamis biztonság illúziójából is ki kell lépnünk. (Ezt meg ezt elimádkoztam. Ennyit, meg annyit imádkoztam. Ezt meg azt megtettem, tehát biztonságban vagyok. Ez egy hamis illúzió lenne.) Az Istennel való élő, személyes kapcsolat bizonytalanságába kell belépnünk. Még az imádságban is el kell engednünk a kapaszkodókat, és egészen Istenre kell bíznunk magunkat. Ez a gazdag ifjú lakása. Ő sajnos nem tudott kilépni az Istennel való kapcsolat bizonytalanságába. Gazdag volt, mert még az Istent is birtokolni akarta. „Amióta elkezdtem beszélni, ezekben a lakásokban egyfolytában ő van a szemem előtt. Mert szó szerint ilyenek vagyunk, és rendszerint ebből fakadnak a nagy szárazságok az imádságban, noha más okuk is van.” A lelki szárazságot arra vezeti vissza, hogy nem merjük elengedni a hamis biztonság érzetet adó dolgokat, és nem merünk rálépni az Istennel való kapcsolat bizonytalanságára. Isten hív minket, mi pedig nem akarunk válaszolni, és a kettő között kialakul egy feszültség, egy szárazság. A lelki szárazság jele annak, hogy még nem adtunk oda mindent Istennek; felhívás arra, hogy adjuk át magunkat még jobban. (De természetesen lehetnek a lelki szárazságnak más okai is.) Önzetlenül szolgáljuk az Urat, ne béres módjára! „Lépjetek túl cselekedetecskéiteken, hiszen keresztények lévén mindezzel és még sok mással is tartoztok, és legyen elég nektek, hogy Isten vazallusai vagytok. Ne akarjatok annyit, hogy végül minden nélkül maradjatok! Nézzétek a szenteket, akik beléptek e Király szobájába, és látni fogjátok a különbséget, mely köztük és köztetek van. Ne kérjétek azt, amit nem érdemeltetek meg. Ne is jusson eszetekbe, hogy mit érdemlünk sok szolgálatunkért, hiszen annyira megbántottuk Istent. Ó, alázat, alázat! Nem tudom, milyen kísértés fog el ilyenkor, ha valaki olyan nagy ügyet csinál ezekből a szárazságokból, nem tudok mást hinni, mint hogy egy kicsit híján van az alázatnak.” Még mindig nem vagyunk elég alázatosak! Ez egy igazán nagyszerű mondat. A lelki élet egyik kulcsmondata, ami nagyon sok lelki problémánkra megadja a választ. (Az alázat az igazságban való járás. Az igazság pedig az, hogy nem a lelki ajándékokért kell szolgálnunk az Úrnak. A legnagyobb lelki ajándék, maga az Úrral való kapcsolat.) „És ne gondoljátok, hogy cselekedeteinkre van szüksége, hanem akaratunk elszántságára.” Vagyis ki kell tartanunk akkor is, ha semmiféle ajándékot nem kapunk az Úrral való kapcsolatban. Ha semmiféle visszajelzésünk nincsen. „…ha kitart ebben a lemeztelenítettségben és mindennek elhagyásában, akkor eléri azt, amire törekszik.” Akkor érjük el, amikor lemondunk róla. „…ha haszontalan szolgának tatja magát…” „Mit tehetünk egy ilyen nagylelkű Istenért, aki meghalt értünk, megteremtett minket és létezést ad nekünk?” Önzetlen szolgáló szeretet és semmi más. Semmi másba nem szabad kapaszkodnunk, mint az önzetlen szolgáló szeretetbe. Kiüresedés. Vagyis meg kell tisztítanunk az Istennel való kapcsolatunkat. Egy letisztult kapcsolatra van szükségünk. Sokszor mi bonyolítjuk túl a kapcsolatainkat. A lelki élet ezzel szemben átlátszóságot, egyszerűséget, alázatot jelent. „…s a szárazságokból alázatosságot merítsetek, és ne nyugtalanságot, ahogyan a gonosz szellem akarná. Higgyétek el, hogy ahol az alázatosság igazán megvan, ott ha Isten soha nem is ad élvezetet, de ad egyfajta békét és harmóniát, amellyel elégedettebbek lesznek, mint más azokkal az ajándékokkal, amelyeket az isteni Fenség – mint olvastátok – sokszor a gyengébbeknek ad; és azt gondolom róluk, nem cserélnék fel őket azoknak az erejével, akik szárazságban vannak. Nagyobb barátai vagyunk az élvezeteknek, mint a keresztnek.” Itt kezdődik a lelki élet igazi lényege. Egyre beljebb haladunk. Ez már nem felszínes vallásosság. Ez már a kereszt királyi útja. Le kell mondanunk az előző lakásokban kapott mézesmadzagról is. A próbák ideje ez. „…Ő Felsége próbára tette őket valami nem is nagy dologban…” Próba? Inkább edzés, erősítés. „Mert gyakran azt akarja Isten, hogy választottai érezzék nyomorúságukat, és egy kicsit megvonja tőlük kegyelmét. Mert nincs is szükség többre ahhoz, hogy nagyon gyorsan megismerjük önmagunkat. Így aztán érthető a próbatételnek ez a fajtája, mert nagyon világosan megértik saját hiányosságukat, és néha nagyobb fájdalom nekik, hogy látják, a többleterő nélkül mennyire megsínylik a nem is túl nehéz földi dolgokat, semmint az, ami miatt fájdalmat éreznek. Ezt én Isten nagy kegyelmének tartom, és noha hiányosság, mégis nagy nyereség az alázatosság számára.” Itt a harmadik lakásban, mint látjuk folytatódik az első lakás programja: megismerni igazi önmagunkat, vagyis alázat. Isten beavatkozása fokozódik, a léleknek egyre jobban együtt kell működnie a kegyelemmel.

Feladat 25: Próbáljunk minden pillanatban az Úrra hagyatkozni. Próbáljunk minden pillanatot, minden eseményt kapcsolatba hozni az Úrral. Éljünk Isten jelenlétében. Ebben segíthet bennünket a szüntelen végzett Jézus ima. Elmélkedjük át és gyakran gondoljunk erre a zsoltár versre: Boldog ember, aki féli az Urat. Minden pillanatban, minden eseményben meneküljünk az Úr szerető karjaiba.

Feladat 26: Ne varázsszövegekként mondjuk az imákat, hanem lépjünk egy élő párbeszédbe az Úrral. Ez az élő dialógus az, ami elvezet az Istenben való biztonságra. Itt már Ő maga vezet bennünket. Ezért biztonságos ez az út.

Feladat 27: Szép lassan, fokozatosan, az Úrral való kapcsolat folyamatában engedjük el a kapaszkodókat. Bízzuk magunkat az Úrra, csak az Úrra. Mit nem adtunk még át az Úrnak? Erre a kérdésre rászánhatunk egy-egy elmélkedést.

Feladat 28: Ne várjunk jutalmat, kompenzációt dolgainkért, tetteinkért. Azonnal próbáljuk elfelejteni jó tetteinket. Adjuk őket oda az Úrnak egészen. (Jobb kéz és bal kéz.)

Feladat 29: A lelki szárazságok, nehézségek idején is tartsunk ki az Úrral való kapcsolatban. Az ilyen esetekben mi hordozzuk az Urat, a Vele való kapcsolatot. (Eddig ő hordozott bennünket.) Kezdjünk el örülni a lelki szárazságnak, nehézségeknek. Ilyenkor csak az Úr és mi vagyunk jelen. Minden más szertefoszlott. Tartsuk próbának a nehézségeket.

71. Kép meditáció

Néha a valóság egészen más, mint aminek látszik.

70. A Hegy 9.

Ekkor olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Pontosan olyan volt ez az érzés, mint akkor ott a városban, a nagy szürke városban. Lélekbe hatoló, mindent átjáró és megvilágosító. Akkor ott a városban ismerősök után kutattam, mert úgy éreztem, hogy egy nagyon közeli barát tekintete érint. Most valahogy még közelebb éreztem magamhoz ezt a tekintetet. Ismerős volt, itt a hegy gyomrában és szívében, emberektől, mindenkitől távol. Éreztem, tudtam, hogy ez ő. A hegy maga, aki idáig vezetett. Aki valóban jól ismer, aki egyre jobban ismer, aki mindenkinél jobban ismer. Még magamnál is jobban.
Éreztem, hogy engem néz. Ez a legjobb kifejezés: nézni. Persze ez sokkal többet jelent, mint látni. Nem csak egy külső ismeret ez, hanem még inkább egy belső tapasztalat. Egység, amelyben azonban benne van mindig a különbözőség is.
Éppen ezért nem féltem a tekintetétől. Bár annyi év után sem ismertem meg teljesen – maradt ugyanolyan ismeretlen és titokzatos. De mégis ismerős és barátságos. Tudtam, hogy nem kell félnem tőle.
Bár lényem legmélyén éreztem tekintetét, és ez nem fizikai érzés és látás volt, most mégis kinyitottam szememet. A végtelen térben, a hegy szívében két fénylő pontot pillantottam meg. Mint egy szempár. Mint két ragyogó csillag az égen. Egy életre belevésték tekintetüket a szívembe.
Lassan a sötét, végtelen tér el kezdett világosodni. Csillagok gyúltak mindenütt. És én, mintha elveszítettem volna a fizikai korlátokat el kezdtem lebegni a térben. El kezdtem forogni, vagy talán a csillagos égbolt forgott körülöttem – mintha mindent, minden szépségét meg akarná mutatni nekem.
A lassan felgyúló csillagok, mintha a hegy gyomrának, szívének arcát formázták volna meg. Egyre jobban felragyogott a mérhetetlen barlang minden szépsége. Mintha egy hatalmas gyémánt és kristály palota kellős közepén lettem volna. S a lebegés és forgás közepette, mintha egyszerre láttam volna mindent. A fény és a ragyogás fokozódott. Szinte fénybe burkolózott minden, és ez a fény engem is átjárt.
A barlang tekintete kezdett teljesen átalakítani. Mintha már én is fényből lettem volna. Tér és idő teljesen megváltozott. A hegy, a világ, és én, mintha egyek lettünk volna. Egyre jobban láttam mindent, egyre jobban megértettem mindent, de legfőképpen azt, hogy a hegy egészen más, mint a világ, és mint én. Egy pillanat alatt átéltem a múltat, mintha csak jelen lenne, és a jövő is, kimondhatatlanul ott volt a jelenben.
Kezdtem átalakulni, és olyan érzésem volt, mintha lágy viaszból lennék, mintha éppen most alakítanának, formálnának. Amiben eddig soha nem tudtam megváltozni, mert génjeimben hordtam, vagy mert annyira berögzült, most hírtelen más lett.
A lebegéstől, a forgástól, a változástól, el kezdtem szédülni, mintha mámoros állapotba kerültem volna. Mintha az alkohol teljesen átjárt volna, átjárta volna minden porcikámat és sejtemet. De ez a mámoros állapot úgy tűnt sokkal világosabb volt minden eddigi gondolatomnál. Mintha éppen most kezdenék kijózanodni, mintha éppen most jönne meg az eszem. Ez a mámor egyre nagyobb fényt gyújtott az elmémben.
S ez a sok új fény és ismeret, s még inkább a barlang tekintete el kezdett beburkolni. Jóságosan, védőn, mint a csecsemőket, amikor pelenkázzák őket. Mint, amikor egy lárva el kezd begubózni, hogy végül aztán újjászülessék.
S a mámor következtében új ismeretek gyúltak szívemben és értelmemben. S ez a belső világosság kívül is azonnal megmutatkozott rajtam. Mint áttetsző fény ruha burkolt be még jobban, hogy a fény egészen átjárjon.

69. Kép meditáció

Itt a Kármel csúcsán, a Stella Maris kolostorban mindig ég valakiért a gyertya.

68. Kép meditáció

Örökmécs a Kármel hegyén.

2012. január 26., csütörtök

67. Kép meditáció

A kép Wadi ain es-Siah-ban készült, ahol a Kármelita rend első kolostorának romjai találhatók. A képen a templom kapuja látható.
Mintha az eget és a földet kötné össze...

66. Levél a Kármel hegyéről

Vasárnap a Nyolc Boldogság hegyére megyünk misézni. Kedden pedig Jeruzsálembe a Pater noster Kármelita Nővérek kolostorába, ahol a hagyomány szerint az a barlang található, ahol az Úr elmondta apostolainak a Miatyánkot.

Mindkét helyen nagy szeretettel gondolok majd rátok.

Tegnap a Stella Maris kolostor felett rengeteg fecske repült észak felé.
Itt már tavasz van. Hozzátok is közeledik. Kitartás!

65. A Belső Várkastély 7.

Milyen módon szól az Úr az ilyen lelkekhez? Mit jelent az Úr hívó szava? Hogyan próbálja őket a lelki élet magasabb szintjeire hívogatni? Itt még nincsenek természetfeletti szózatok és kegyelmek; itt még sokkal inkább természetes eszközökön keresztül érinti meg a lelket. „…jó emberek szava, vagy prédikációk, vagy amit jó könyvekben olvasunk,…vagy betegségek, szenvedések, és azok az igazságok, amelyeket azokban a pillanatokban tanít, amikor imádság közepette vagyunk…” Jó ha ezekre az érintésekre odafigyelünk és követjük őket! Mindezekben már az Úr jelentkezik. De talán nem tudunk azonnal válaszolni ezekre a hívásokra. „…Ő Felsége nagyon is tud sok napon át és éven át várakozni…” Jó pedagógus és hűséges barát módjára. Nem hagy fel a kopogással, csengetéssel lelkünk ajtaján egy egész életen keresztül. Nagyon fontos lelkiéletünkben, hogy felfedezzük: milyen csatornákon szól hozzánk az Úr, milyen módon érint meg bennünket! (Ha telefonon akar velünk érintkezni, akkor ne várjuk mindenáron a füstjeleket! Nagyon fontos hogy egy hullámhosszon legyünk, hogy kialakuljon közöttünk a dialógus.)

Feladat 23: Ne várakoztassuk az Urat! Amikor egy jó gondolat felmerül bennünk, akkor általában arrébb toljuk. Például „az a gondolatunk támad”, hogy menjünk imádkozni; rögtön ráfeleljük: most éppen sietünk, most sok munkánk van, majd később, most éppen fáradtak vagyunk. Pedig csak pár percről lenne szó. Az Úr ott áll ajtónk előtt és kopogtat. Halljuk meg ezeket a kopogtatásokat és nyissunk ajtót az Úrnak. Ha meg akarjuk hallani az Úr kopogtatását, ha meghalljuk az Úr kopogtatását, ha rögtön ajtót nyitunk neki; akkor lassan ez szokássá válik bennünk. Jó szokássá, vagyis kialakul egy erény életünkben. Akkor lassan kialakul a dialógus Isten és közöttünk. Lassan Isten Szentlelke fog irányítani bennünket.

Milyen magatartást kell tanúsítanunk ebben a lakásban? „…a kitartást és a jó szándékot.” „…szilárd elhatározást…” „…szánja el magát, hogy megküzd minden gonosz szellemmel, amihez nincs jobb fegyver a keresztnél.” „…öleljétek át a keresztet, amelyet Vőlegényetek magára vett, és értsétek meg, hogy ez a dolgotok: aki többet tud szenvedni, szenvedjen többet Érte, és ő lesz a legszabadabb. A többi pedig mind járulékos dolog, és ha megadja nektek az Úr, adjatok érte nagy hálát.” A lelki élet titkát így fogalmazza meg Szent Terézia: „Aki imádsággal kezd foglalkozni, az minden törekvésével – soha ne feledjétek ezt, mert nagyon fontos – azon dolgozzék, arra szánja el magát, és amellett döntsön minden igyekezetével, hogy akaratát Isten akaratához igazítsa. … ebben áll a legnagyobb tökéletesség, amelyet elérhetünk a szellemi úton. Akiben ez tökéletesebben megvan, az többet kap az Úrtól, és előrébb van ezen az úton. Ne gondoljátok, hogy volna itt még valami titokzatos tudomány vagy ismeretlen és érthetetlen dolog, mert ebben áll minden javunk. Mert ha már az alapelvben tévedünk, és azt akarjuk, hogy az Úr tegye a mi akaratunkat, és úgy vezessen, ahogy mi elképzeljük, milyen szilárdsága lehet ennek az épületnek?” (Ebben a leírásban is látjuk, hogy folyamatosan benne vagyunk ebben a lakásban is, csak az intenzitás változik. Már kezdetben a tökéletességre kell törekednünk.) „Ezért ne csüggedjetek, ha néha elestek, és ne adjátok fel a továbbhaladást, mert Isten ezt a bukást is jóra fordíthatja… Ha nem látnánk más dologban nyomorúságunkat és azt a nagy kárt, amelyet a szétszóródás okoz nekünk, hanem csak ebben a harcban, amelynek célja, hogy összeszedjük magunkat, már az is elég volna. Lehet-e nagyobb rossz annál, mint hogy nem a saját otthonunkban vagyunk?” Tanuljunk hibáinkból és gyengeségünkből! „Béke, béke, nővéreim, mondta az Úr, és sokszor figyelmeztette erre apostolait, mert higgyetek nekem, ha ez nincs meg nekünk, és nem törekszünk rá tulajdon házunkban, nem találjuk meg az idegenekében.” „Éljen már véget ez a háború…” Vagyis ne küzdjünk az Úr ellen! „…és hogy nem erővel kell hozzáfognotok, hogy összeszedjétek magatokat, hanem szelídséggel…” „…nagyon hasznos dolog tapasztalt emberekkel beszélni erről.” „Amíg fel nem adjátok, az Úr mindent a mi hasznunkra fog fordítani, még ha nem is találunk olyat, aki tanítson bennünket.” „Hiszen ostobaság azt gondolni, hogy az égbe be kell lépnünk, de nem kell belépnünk magunkba, megismerni magunkat és belegondolni nyomorúságunkba, és hogy mivel tartozunk Istennek, és sokszor irgalmasságot kérni Tőle.” „… s hogy dolgoznunk kell azért, hogy élvezhessük az Ő dicsőségét, és hogy ehhez imádkoznunk kell, hogy ne jussunk folyton kísértésbe.” Vagyis a magunk dolgát nekünk kell megtennünk a lelki életben. Ha az Úr kopogtat lelkünk ajtaján, akkor az ajtót nekünk kell kinyitni. Együtt kell működni a kegyelemmel. Legalább ne álljunk neki ellen. Mindezek azonban belső és külső harcot is jelentenek, hiszen a másik oldalon az ördög is mindent megpróbál, hogy letérítsen bennünket a megkezdett jó útról. Ellent kell állni neki, le kell győzni a kísértéseket. Újból és újból fel kell állnunk, ha elestünk. Meg-megbotolva, elesve, dülöngélve, de folytatni kell utunkat.

Feladat 24: Nagyon gyakorlatias tanácsokat fogalmazott meg Szent Terézia, amiket most nem ismétlünk meg újból. Csak egyetlen egy dologra hívjuk fel a figyelmet: Isten akaratának keresése és megtevése. S hozzá teszi Szent Terézia: ne gondoljuk, hogy ez valami titokzatos tudomány, vagy valami ismeretlen, érthetetlen dolog. Valamiféle csak egyes kiváltságosoknak való titkos tan. Nagyon egyszerű a dolog, annyira egyszerű, hogy sokszor nem vesszük észre, sokszor nem akarjuk észrevenni, oly sokszor elmegyünk mellette; pedig ott van az orrunk előtt. Isten akaratát az Egyház tanítja. Például ott van a Katekizmusban, a prédikációkban, a lelkigyakorlatokban. Persze ott van a baj, hogy mi mindig valami különlegeset várunk. (Égi szózatot, látomást, szívet melengető érzéseket…)Tegyük meg, amit az Egyház mond. Elsősorban ez az Isten akarata. S ha ezt megtettük, akkor sokkal jobban meg fogjuk azt is érteni, hogy mit akar személyesen tőlünk.

64. A Hegy 8.

Az összeszedettséggel valóban egy egység kezdett kialakulni bennem. Kezdtem egy lenni az egész heggyel, a barlanggal, a tárnákkal. A végtelen lépcsők ütemére a légzésem is kezdett átalakulni. Lépés és lélegzet lassan egy lett. A fény, a füttyszó, a visszhang is már egy volt. Lassan kezdett összeállni, eggyé válni bennem minden.
És amikor elértem ezt az egyszerű állapotot, amikor rádöbbentem az egység állapotára, hírtelen elfogytak a lépcsők. Vagy talán nem is voltak és csak a szívemben róttam a lépcsők végtelen útját? Megálltam. Egy újabb határhoz érkeztem. Míg vártam az újabb hívást, hogy beléphessek, félelmetes távoli morajlásra lettem figyelmes. Egyre közeledett, egyre nagyobb lett a zaj. Döbbenten álltam és vártam, hiszen nem tudtam mi közeledik és honnan. Nem tudtam, de talán nem is akartam menekülni.
Ekkor egy végtelen erejű szélvész és orkán tört rám mindenünnen. Mintha a leges legközepében lettem volna a viharnak. Mintha a körülöttem levő sziklák is ordító oroszlánok lettek volna, melyek szájából süvölt a szél.
Végül, amilyen gyorsan jött a tomboló vihar, olyan gyorsan is tűnt el, egyik pillanatról a másikra. Próbáltam megérteni ezt az érthetetlen jelenséget, de minden eddigi tapasztalatomtól távoli és idegen volt. Csak annyit tudtam, hogy ez nem a hegy volt.
Ekkor megértettem, hogy újabb szörnyűség közeledik felém. Kezdett minden imbolyogni körülöttem. A sziklák félelmetesen recsegtek, ropogtak. Remegett, rengett a föld. Mindenünnen mély dübörgés hallatszott. Mintha az egész világmindenség, ez az egész hegy össze akarna omolni. Úgy éreztem, mintha a szikla, az anyag közepén lennék, és kibírhatatlan nyomás nehezedne rám. S amikor mindez szinte már elviselhetetlenné fokozódott, hírtelen megszűnt, mint az iménti szélvihar. Szívemben éreztem: ez nem a hegy volt.
Alig ocsúdtam fel, az immár második borzalomból, újabb veszélyt kezdtem érezni. Forróság kezdett elönteni. Elkezdtek izzani a sziklák, végül már a levegő is izzott. A forróság tűzzé vált, majd lángtengerré, mintha mindent el akarna emészteni. És én ennek a végtelen kemencének a kellős közepén voltam, úgy hogy még a bensőmet is teljesen átjárta. Tűz, fény, az anyag gyötrelmes sírása. S mindez, mint az előbbi két alkalommal, hírtelen megszűnt. Szívemben tudtam: ez nem a hegy volt.
Szélvész, földrengés, tűzvész semmi kárt nem tettek se bennem, sem a körülöttem levő sziklákban.
Ekkor megéreztem a szívemben a hívást, az indítást, hogy lépjem át a határt. Beléptem. Először azt hittem egy újabb tárna, egy újabb barlangjárat következik. De legnagyobb meglepetésemre egy hatalmas, végtelen teret éreztem magam előtt.
Míg próbáltam felmérni az előttem levő roppant távolságot és ismeretlen valóságot, enyhe szellő gyenge fuvallata érintette meg arcomat. Körbejárta testemet, behatolt lelkembe, szívembe, átjárta egész bensőmet. Minden porcikámban éreztem a szellő mozgását és erejét, amely ilyen gyengéden is hatalmasabb volt, mint a roppant szélvész, a pusztító földrengés és a mérhetetlen tűzvész.
És ott, akkor megértettem, hogy ez ő. Sokkal jobban, mint az eddigi fény a szívemben, mint a füttyszó a tárnák mélyén. Ez az enyhe szellő, maga a hegy. Ahogyan én most a hegy gyomrában, sőt már a szívében voltam, úgy volt most ő is az én bensőmben és szívemben. Teljesen átjártuk egymást.
Akkor letérdeltem és elkezdtem sírni. Lelkem mélyéből, hatalmas gátakat elmosva törtek elő könnyeim. Lehetetlen leírni azt a boldogságot és nyugalmat, amit akkor éreztem. Megéreztem a hegy boldogságát és nyugalmát és mindez engemet is teljesen átjárt.

63. A Belső Várkastély 6.

A Belső Várkastély – második lakás.

A második lakás lakóinak állapotát így írja le Szent Terézia a Belső Várkastélyban: „…már elkezdték az imádkozást… de még nincs meg bennük az elszántság… Nem kerülik az alkalmakat, ami nagyon veszélyes. …többet szenvednek…bár nincsenek akkora veszélyben…” Ugyanis az első lakással ellentétben, ahol még süketnémák voltak a lelki élet szempontjából, itt a második lakásban már csak némák. Az első lakásban még nem hallották, vagy alig hallották az Úr hívó szavát; és nem is tudtak rá válaszolni, vagy csak alig. Itt a második lakásban már hallják az Úr szavát, hiszen közelebb vannak hozzá; csak még nem tudnak rá válaszolni. Már imádkoznak. De ez az imádság még nagyon sok külső dologtól függ. Vagyis még nem állhatatosak az imádságban, az Istennel való kapcsolatban. Még nem kerülik teljes mértékben a bűnre vezető alkalmakat, vagyis még mindig kétfelé sántikálnak. Istennek is és a világnak is szolgálni akarnak. Még eléggé langyos életet élnek. Többet szenvednek, vagyis az ördög is jobban támadja őket, hiszen már elindultak a jó felé, és az ördög próbálja őket visszafordítani erről az útról. „De rettenetes az a harc, amelyet a gonosz szellemek ezer módon folytatnak itt ellenünk..”A világot szépnek mutatják be és öröknek, míg a lelki életet szenvedéssel telinek és borzalmasnak. Minden követ megmozgatnak ellenünk. Mindenféle kísértéssel próbálkoznak. „Ó, Jézus, micsoda lármát csapnak itt a démonok…” „az egész pokol összefog, hogy visszafordulásra kényszerítse.” Ezért nagyobb a szenvedésük, de már nincsenek akkora veszélyben. Mert már hallják az Úr hívó szavát. S ezek már megérintik a lelkét. Már érzékelik a biztos és helyes pontokat az életükben, amikhez már tudnak igazodni. „Világos, hogy hosszú ápolásra van szükség a gyógyításához…a lélek nagy szenvedéseken megy itt keresztül…” (De még ezeknél is nagyobbak lesznek a hatodik lakás szenvedései.) Már elindultak a gyógyulás útján, már az isteni Orvos elkezdte kezelésüket. De rajtuk is múlik a gyógyulás – betartják e az Orvos előírásait?! „…eszünkbe se jusson, hogy már itt az elején kellemességek várnának ránk.” „Mert nem ezek azok a lakások, ahol mannaeső hull; beljebb vannak azok, ahol minden úgy ízlik a léleknek, ahogy akarja, mert nem akar mást, csak azt, amit Isten akar.” A lelki élet egyik kísértése, hogy ha nem találunk benne örömet, akkor hajlamosak vagyunk feladni, abbahagyni. Ezért néha az Úr, jó pedagógus módjára édességet is ad nekünk. De ne ezekre tegyük a hangsúlyt lelki életünkben! Ha kapjuk, fogadjuk el őket, de ne törekedjünk rájuk.

Feladat 20: Törekedni a kitartásra, elszántságra. Ne hátráljunk meg a nehézségek idején! Tartsuk magunkat edzésben! Egy kis lemondás, egy kis önmegtagadás… aztán képesek leszünk majd a nagyobb kereszteket is elviselni. Próbáljunk megszabadulni a fölösleges dolgoktól, amik csak hátráltatnak bennünket a lelki életben! Vegyük fel mindennap keresztünket és úgy kövessük az Urat.

Feladat 21: Térképezzük fel az életünket: hol vannak a bűnre vezető alkalmak; hol vannak azok a dolgok, amiken mindig elcsúszunk! Szakítsunk ezekkel a dolgokkal! Zárjuk ki őket az életünkből! (Ezt amúgy is megszoktuk ígérni a szentgyónásban!) A lelki életben gyökeres kezelésre van szükség. Nem elég a gyomok leveleit tépegetni. Gyökerestül kell kiirtani őket. A bűnök gyökerei pedig az alkalmak.

Feladat 22: Halljuk meg az Úr szavát! Nyissuk meg szívünket, fülünket azon csatornák felé, ahol az Úr szólni kíván hozzánk: egy-egy jó könyv, prédikáció, egy-egy hiteles személy, szentségek, Szentírás olvasás, Katekizmus… Keressük meg ezeket a forrásokat az életünkben! Tisztítsuk ki ezeket a forrásokat és használjuk őket!

62. A Hegy 7.

Teltek múltak az évek. Néhányan meghaltak az őrök közül. Néhány elindult a hegy belsejébe, mindig egy titokzatos hívást követve. Hívás nélkül soha nem indult el senki. Újak is érkeztek a városból. De mindig csak tizenketten voltunk, a hegy akarata szerint.
Egy éjszaka, mikor éppen a várost néztem, a város szürkeségét és sötétségét bennem is megszólalt a hang, éreztem az ellenállhatatlan hívást. Tudtam, hogy ő az, tudtam, hogy mit akar, tudtam, hogy indulnom kell. Korábban sohasem vágyódtam erre a hívásra, hiszen azt hív és akkor, akit és amikor akarja. Sietve még szemembe és szívembe zártam a város képét. Majd a házra néztem, amely annyi éven át menedéket adott. Úgy éreztem nem kell tőle elbúcsúznom. Hiszen ő hívott ide és most tovább hív. Az őröktől sem kellett elköszönni. Senki sem köszönt el, amikor elment a hívást követni. Valahogy nem volt szokás. Úgyis tudni fogják… és majd jön helyettem valaki más.
Elindultam a tárnák felé. Amint beléptem a barlang rendszerbe, föllobbant a szívemben a láng, és elkezdte mutatni az utat. Egy végtelen labirintusban haladtam egyre lefelé. Megszámlálhatatlan kanyar jobbra és balra. Sokáig ismerős folyosókon keresztül vezetett a fény. Voltak olyanok is szép számmal, melyek feltárásában magam is részt vettem. Szinte egy voltam a labirintussal. Hogy mennyi ideig haladhattam a zegzugos utakon, nem tudom. Itt a föld mélyében az ember elveszíti időérzékét. De nem voltam fáradt, nem éreztem a lépcsők mérhetetlen sokaságát. Ellenállhatatlanul vonzott a hegy benső fénye.
Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amire nem emlékeztem. Furcsa volt, mintha itt nem lett volna további út. Az ismerős és az ismeretlen határvonalánál megálltam. A benső fény erre mutatta az utat. Egy pillanatra megálltam, majd egy nagy lélegzettel követtem az útmutatást.
Újabb, immár ismeretlen barlangrendszerek következtek. Kanyarok jobbra és balra. De mindig csak egyre lejjebb.
Mikor egy pillanatra megálltam egy újabb útszakasz elején, a fény a szívemben hírtelen kialudt. Álltam és vártam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Eddig hozzá voltam szokva a hegy hívásához, a fény vezetéséhez, és most egyiket sem éreztem. Megérkeztem volna? De hát itt nincs semmi – gondoltam magamban. Vagy talán eltévedtem? De hiszen a fényt követtem. Álltam és vártam. Órák telhettek el, de nem történt semmi. Próbáltam visszaemlékezni az őrök tapasztalatára, bölcs könyveire, de erről a helyzetről semmit nem mondtak, semmit nem írtak.
Leültem. Hírtelen nagyon fáradt lettem és éhes. Kezdett hiányozni a közösség. Képzeletemben megjelentek a múlt emlékei: a város, a temető, a ház… Fantáziám a jövőt kezdte kutatni: mi lesz itt velem? Gyomrom és testem a visszautat kereste a házba. Darabjaimra hullottam, szinte minden porcikám menekült előlem.
Ekkor valahol nagyon mélyen füttyszót hallottam, úgy mint annak idején a temető melletti pásztorok, amikor hívták nyájaikat. Újabb füttyszó hallatszott, ami már ismerős volt. Valahol már hallottam. A harmadik füttyszóra felálltam, összeszedtem minden erőmet, és elkezdtem figyelni. Halkan nagyon mélyen a szívemben visszhangzott. Erre aztán összeszedtem minden porcikámat és próbáltam koncentrálni a hangra. Egyre élesebb lett a szívemben a fütty visszhangja, és ekkor felismertem. Igen ez ő, ez az ő hívó szava. Azt is megértettem, hogy melyik irányból jön, és újból elindultam. Ez a visszhang sokkal finomabb volt a fénynél, amit addig éreztem és sokkal mélyebbről jött. Talán úgy, ahogy én is egyre mélyebben hatoltam le a hegy gyomrában.
Újabb és újabb járatok következtek, mindig csak lefele. Próbáltam összeszedett maradni, mert csak akkor hallottam szívemben a visszhangot.

2012. január 23., hétfő

61. Szellemi páros ének

Szíves figyelmetekbe ajánlom a "kármelita ikon műhely" blogot, ahol megtalálható a Szellemi páros ének ikonos magyarázata. Nemsokára azonban a kovász blogon is elkezdjük a Szellemi páros ének egy másfajta magyarázatát. A kettő együtt egy teljes képet nyújthat Keresztes Szent János művéről.
Addig is olvassátok a Belső Várkastélyt! (A magyarázatot kibővítettem gyakorlati feladatokkal - talán így még érthetőbb - talán így még könnyebben megvalósítható a gyakorlatban.)
Ne felejtsétek!: A kovász keresi a tésztát. Adjátok tovább az Örömhírt!
Amit pedig most nem mondtam el, azt olvassátok el a Katekizmusban!

60. A Belső Várkastély 5.

Az első lakás egyik alap tétele, hogy meg kell ismernünk önmagunkat, önmagunk értékét, fel kell ismernünk az Istennel való kapcsolatunk páratlan értékét; és élnünk kell ezekkel a csodálatos lehetőségekkel. Az első lakás az önismeret lakása is. Ehhez pedig szorosan hozzátartozik az alázat. Önmagunk megismerése az alázatban, az alázat által. (Hiszen az alázat Szent Terézia szavaival élve: az igazságban való járást jelenti.) Amikor már nem akarunk sem kisebbek, sem nagyobbak, sem mások lenni, hanem azok akarunk lenni, amivé Isten akar bennünket tenni. Nos ehhez valóban nagy alázat kell. Elfogadni önmagunkat, elfogadni Isten akaratát, elfogadni azt az utat, amit kijelölt számunkra. Azokba a lakásokba beköltözni, amiket nekünk készített az Úr, és nem vágyakozni és beköltözni más lakásokba. „Mert amíg itt a földön vagyunk, semmi más nem fontosabb számunkra, mint az alázatosság.” Az önismeret, az alázat hiányát viszont nagy hibának tartja. „Nagy gyalázat és szégyen, ha saját hibánkból nem értjük önmagunkat, és nem tudjuk kik vagyunk.” A szélütött és béna emberhez hasonlítja azt a személyt, aki nem tud lelki értékeiről, aki nem használja azokat. (Nem imádkozik, nem él lelki életet.) Élő halott lelki szempontból.

Feladat 16: Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy az önismeretben növekedjünk. De ez ne egy száraz, könyvízű pszichológiai tudás legyen. Istenben, az Istennel való kapcsolatban ismerjük meg legjobban önmagunkat! A Vele való párbeszédben. Isten pedig az emberek irányában található. Tehát, az emberekkel való párbeszéd is nagyon fontos. Az önismeret első kérdése a régi Katekizmusokban található: Miért vagyunk a világban? Erre a kérdésre kell nekünk válaszolni.

Feladat 17: Az alázat az igazságban való járás. De mi az igazság? – tette fel a kérdést Pilátus. Jézus így válaszol: Én vagyok az út, az igazság és az élet! Az alázat azt jelenti, hogy egészen Jézusra, a jézusi igazságokra építjük életünket. Ezért fontos megismerni Jézust, és az Ő akaratát. Mit akar tőlem személyesen?

Az önismerethez pedig szorosan hozzátartozik az Isten ismeret. „Én úgy látom, soha nem jutunk el oda, hogy megismerjük magunkat, ha nem törekszünk megismerni Istent. Nagyságát szemlélve felismerjük saját alacsonyságunkat, tisztaságát szemlélve meglátjuk saját mocskosságunkat, és alázatosságára tekintve meglátjuk, milyen messze vagyunk attól, hogy alázatosak legyünk.” Vagyis az Istennel való kapcsolatban tudunk igazán növekedni. Mindent meg kell tennünk ezért az önismeretért, az Istennel való kapcsolatért, az imádságért; mert ezek nélkül nagy veszélynek vagyunk kitéve. „Rettenetes a gonosz szellem ravaszsága és ügyessége, amelyekkel azon igyekszik, hogy a lelkek ne ismerjék meg magukat és útjukat.”

Feladat 18: Kérjük Istentől az igazi imádságot, és az igazi önismeretet! A kis Sámuellel együtt mondjuk mi is: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád! Nyissuk ki a szívünket egészen Isten felé!

A Belső Várkastély első lakásának lakóinak állapotát így írja le a szent: „Mert noha nagyon el vannak merülve a világban, azért jó szándékúak és néha – még ha csak hellyel-közzel is – rábízzák magukat a mi Urunkra, és elgondolkodnak azon, hogy kik ők, még ha nem is nagyon alaposan. Havonta egyszer-kétszer imádkoznak ezer ügyük közepette, gondolatuk szinte teljesen ezekben merül el, annyira kötődnek hozzájuk, mert ahol a kincsük, oda húz a szívük is. Néha azonban fölteszik magukban, hogy megszabadulnak ezektől; és nagy dolog, ha megismerik magukat és látják, nem jó felé mennek ahhoz, hogy bejussanak a kapun. Végül bejutnak az alsó lakások első szobáiba, de annyi csúszómászó kerül be velük együtt, hogy nem engedik nekik sem látni a vár szépségét, sem azt, hogy megnyugodjanak; de már azzal is sokat tettek, hogy beléptek.” Vagyis ez a minimális minimum, hogy el tudjunk indulni a lelki életben. Ez a kezdet. S ebben a leírásban megláthatjuk a kezdők hibáit is, amik ellen küzdenünk kell.

Feladat 19: Napi rendszeres imádság. Állandó kapcsolat az Úrral. Rendszeres féregirtás a Belső Várkastélyban, annak szobáiban.

59. A Hegy 6.

Első találkozásunk után, a gyógyulás idején rendszeresen találkoztunk, csendben. Ételt, italt hozott, megetetett, ápolt. De még inkább jelenlétével gyógyított. Benső fénye erőt adott és lassan bennem is felgyújtotta a kialudt lángot.
Végre elérkezett a nap, amikor megerősödve elhagyhattam betegszobámat. Addigra már tele voltam kérdésekkel. De mielőtt fel tudtam volna tenni az elsőt is, elkezdett válaszolni kérdéseimre.
Legelőször is megmutatta a házat, ami inkább várkastélynak tűnt. A hegy sziklafalán épült, mint egy fecskefészek, ég és föld között. Legnagyobb része a sziklába volt vájva, de külső részei is voltak. Szinte egy volt a heggyel, a sziklával. Lent a mélyben a hegy lábai alatt a város volt látható. Mikor megpillantottam a várost, a szürke várost, feltódultak újra a régi emlékek. Ekkor megszólalt az öreg:
Veled együtt immár tizenketten vagyunk újra. Mi is a városból jöttünk, bennünket is a hegy vonzott. Őrök vagyunk ég és föld között. Együtt élünk a heggyel, és szeretjük a várost. Egyek vagyunk a várossal, de jobban szeretjük a hegyet.
Innen sokkal jobban látod majd a várost, sokkal jobban meg fogod ismerni, és innen sokkal jobban tudsz majd segíteni. Ha tudnád mennyi küzdelmünkbe került, míg ide eljutottál!… Majd megtudod, ha te is küzdesz majd másokért!
Másik feladatunk, hogy egyre jobban megértsük a hegyet. Ezért sokat kell majd tanulnod. Hatalmas könyvtárunk van, amit a régen élt őrök hagyományoztak ránk. Lesz időd tanulmányozni őket. Fontos, hogy nyitott légy a régiek tapasztalata felé, mert csak így tudsz majd növekedni. Aztán a hegy mélyén is sokat kell majd dolgoznod. Egyre jobban kell majd beljebb hatolnod a hegy gyomrába. Így szerzel majd te is tapasztalatot. Tudod, mi már régóta itt vagyunk, de még alig ismerjük a hegyet. Titokzatos, tele szépséggel és mindenféle titokkal. A tárnák, amiket vájtunk és még vájni fogunk, tele vannak mindenféle kincsekkel. Mérhetetlen kincsekkel.
De figyelmeztetlek, nagyon vigyáznod kell a hegy mélyében. Meg van a saját törvénye. Nem teheted azt, amit te akarsz. Azt kell tenned, amit a hegy akar. Szeretned kell a hegyet, eggyé kell válnod a heggyel.
Lassan megismertem a közösség életét, a mindennapok munkáját. Szinte újra kisiskolás lettem. Mindent újra kellett tanulnom, hiszen minden új és ismeretlen volt. De mégis ismerős – a lelkem mélyén. Mintha mindig is ezt csináltam volna, vagy erre vágyakoztam volna. Mintha eddigi életem csak előkészület lett volna erre az életre.
A házban, a barlangokban kis biogazdaságok voltak, így soha nem éheztünk. Önellátó gazdálkodás volt ez, vagyis jobban mondva a hegy látott el bennünket mindennel.
Sok-sok év telt el így. Rengeteg könyvet elolvastam. Vágtuk a vájatokat, tanulmányoztuk a hegy barlangjait, próbáltuk még jobban megérteni a hegyet, hiszen az életünk függött tőle. Naponta órák hosszat néztük a várost, szerettük a szürke várost. Lassan én is megismertem lakóit, és elkezdtem őszülni a sok aggódásban. Mutatni az utat másoknak, bogozni a szálakat, segíteni a továbbjutásban. Eddigi életem legnehezebb, leggyötrelmesebb, de talán legszebb időszaka volt ez.
A közösségben lassan egymás gondolatait is kitaláltuk. Nem a saját érdekünket kerestük, hanem a másikét. Egymástól tanultunk, mindenkitől tudtunk tanulni. Valahogy ebben a közösségi életben, a hegy természete is benne volt. Úgy próbáltunk gondolkodni, úgy próbáltunk élni, ahogy a hegy gondolkodik és él. Néha végtelen öröm áradt szét a barlangok mélyén, hatolt egyre följebb, áradt ki házunkból, le, egészen a városig. Néha azonban a hegy mérhetetlen szomorúságát is megéreztük. Olyankor mindig mélyebb volt a csend. Olyankor mindig többet gondoltunk a városra, és nagyobb szeretettel néztük szürkeségét. Néha lobogó tűz terjedt a sziklákban, ami a mi szívünket is áttüzesítette.

2012. január 22., vasárnap

57. A Belső Várkastély 4.

A modell lényegét a szeretet jelenti. A szeretet a kulcs a könyv, annak minden egyes lakása és az egész lelkiéleti folyamat megértéséhez. S ez a szeretet-kulcs megmutatja, hogy a misztika, a Belső Várkastély nem több, nem is kevesebb, de nem is más, mint maga az Evangélium. Ami ott egy mondat, arról a misztikus tapasztalat egy egész könyvet ír. „Értsétek meg, leányaim, az igazi tökéletesség az Isten és a felebarát szeretete, s minél nagyobb tökéletességgel ügyelünk erre a két parancsolatra, annál tökéletesebbek leszünk.” Tehát ha valóban meg akarjuk érteni és helyesen akarjuk megérteni a Belső Várkastélyt, akkor ezt a szeretet-kulcsot kell használnunk. A szeretetet pedig nem lehet „kiváltani” más dolgokkal. A szeretetet nem lehet „helyettesíteni” más dolgokkal. Az egyetlen lényeges, misztikus cselekedet: a szeretet. Életünk minden egyes helyzetét szeretettel kell megtöltenünk. A szeretet teszi értékessé a dolgokat, legyenek azok akármilyen parányiak is.

Feladat 12: A legfőbb parancsolatot, a szeretet kettős parancsolatát tegyük életünk első helyére, életünk közepébe. Ez legyen minden tettünk, gondolatunk, szavunk mozgató rugója. Ha ezt megtesszük akkor értjük a lelki életet, a Belső Várkastélyt. Életünk lényege a szeretet. Tetteink lényege a szeretet. Ne vesszünk el a részletekben! Ha semmi mást nem értünk a lelki életből, csak a szeretetet; akkor igazából mindent megértettünk.

Feladat 13: Ami a Szentírásban egy mondat, arról a misztikus egy könyvet ír. A „legmisztikusabb” könyv a Szentírás. A Szentírásban az egész lelki élet benne van. A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerését jelenti. A lelki élet lényege pedig Jézus Krisztus. Ezért minden nap olvasd a Szentírást!

A belső várkastély kapuja, a lelki élet kezdete nem más, mint az imádság. „Amennyire meg tudom érteni, az a kapu, amelyen keresztül be lehet lépni ebbe a várkastélyba, az imádság és elmélkedés.” Az imádság nem csak kapu a belső világunkba, hanem az a képesség is, ami tovább vezet bennünket a többi lakásba. Igazából maga az imádság, az Istennel való kapcsolatunk a Belső Várkastély. Imádságunkat a Lélek szabadsága kell hogy jellemezze. „Nagyon fontos minden lélek számára, aki imádkozik – akár sokat, akár keveset -, hogy imádságát ne szorítsa korlátok közé, és ne kösse gúzsba, hanem engedje szabadon járni széltében és fel-alá ezekben a lakásokban.” Az egész Belső Várkastély tulajdonképpen az „imádság dolgairól” szól. Ahogy azt az előszóban Szent Terézia megemlíti. Az imádság és életünk különböző más dolgai nem választhatók el egymástól. Az imádság életünk minden részével kapcsolatban van. Az imádság azt jelenti, hogy életünk minden egyes pillanatát, minden egyes részletét be kell emelnünk az Istennel való kapcsolatunkba.

Feladat 14: Imádkozd át életed minden egyes pillanatát, eseményét! Vigyél imádságot a pillanatokba, eseményekbe! A pillanatokat, eseményeket emeld be az Istennel való kapcsolatodba! Semmi és senki nem tud elválasztani Istentől, ha te kitartasz a vele való kapcsolatban.

Feladat 15: Az imádság nagyon sokszínű, változatos dolog. Nem egysíkú. Ahogy két ember kapcsolata is mennyire gazdag. Az imádság egy hatalmas birodalom, olyan mint egy hatalmas soklakásos Belső Várkastély. Indulj el benne és fedezd fel gazdagságát! Fedezd fel az imáság különböző lakásait! (Meditáció, szóbeli imádság, elmélkedés, szemlélődés, lectio divina, zsolozsma, Szentmise…) Járd körbe az egész Belső Várkastélyt! Nem vagy egyedül. Ebben segít Avilai Szent Teréz „Belső Várkastély” című útikönyve. (A többi misztikus is.) S a legnagyobb segítőd, maga a Házigazda – aki szíves-örömest visz körbe egész birodalmában. S közben beszélget veled.

56. A Hegy 5.

Egyre szakadt az eső, süvített a szél, egyre hidegebb lett. Az addigi száraz hasadékba a hajszálrepedéseken keresztül esővíz csordogált. A szél pedig csak úgy permetezte az égi áldást. Nem akart elállni a vihar. Sőt, mintha minden erejét össze akarná szedni, egy cél érdekében zúdult a hasadékra.
Fáradt voltam már és kimerült. Nem akartam már menekülni, sem előrehaladni újabb, jobb helyet keresni. Már nem is lázadtam. Elég volt. Belefáradtam. Kezdtem elfogadni sorsomat, a fog vacogtató hideget, a csontba hatoló nyirkos szelet. Egyre kevesebbet éreztem a viharból, a körülöttem tomboló hegyből. Egyre szürkébb lett minden és egyre vonzóbb lett ez a szürkeség. Majd egyre feketébb lett a szürkeség, és engem egyre inkább vonzott a sötétség. A véget nem érő sötétség, amely eltakar mindent, amely kiolt minden fényt. A szürke sötétségben egyszer csak elindultam a hasadékon, a sziklákon keresztül a sötét semmi felé, ami egyre sűrűsödött és vonzott.
Mikor már-már elértem a végső megoldást, hírtelen mintha valaki megragadott volna. A két hatalmas erő bennem csapott össze. A két vonzás szinte szétszakított. Mintha az előbbi hatalmas vihar bennem folytatódott volna. Dübörgés. Mintha két hatalmas erő üvöltött volna bennem. Villámként cikáztak rajtam keresztül az ellentétes erők. A felindulástól, vagy a harctól minden morajlott bennem. Mintha össze akarna omolni minden.
Ezek után nagy csend lett. Bennem vagy körülöttem vagy mindenhol. Nem tudom meddig tarthatott ez a halotti csend. De ami már jó volt és gyógyító.
Egyszer csak ez a süket csend értelmes lett számomra. Éreztem, hallottam hogy csend van körülöttem. Jó volt hallgatni a csendet. Behunyt szemmel, sötétben, csendben. Bizonyára véget ért a vihar – gondoltam. Vihar utáni mély csend, amikor a természet és minden kipiheni az elemek vad háborgatását. Amikor új erőre gyűjtenek, egy újabb harcra és viharra, és még inkább egy új életre.
A csenden keresztül kezdett minden új életre kelni körülöttem. Kezdtem érezni, hogy már nem esik az eső, sőt már minden száraz körülöttem. És ez a szárazság is olyan jó érzés volt, annyi eső után. Majd tapasztaltam, hogy elmúlt a hideg, már nem fázok. És ez nagyon jó volt. Ettől aztán kezdett visszatérni az élet kedvem. Legalább is annyira, hogy már jobb volt a csend, a szárazság és a meleg, mint a nem lét. Igen az élet jobb, mint a halál. Még akkor is, ha sok küzdelemmel jár. Még akkor is ha dühöng a hegy és hull a zápor. Újra eszembe jutott a hegy. Mi lehet vele? Hiszen azért indultam el, hogy találkozzunk, azért indultam el, mert hívott. De közbe jött a vihar, és én behúzódtam a szikla hasadékba. És most? Most hol vagyok?
Ekkor nyitottam ki a szememet. Egy szobában voltam. Félhomály volt. Ágyban feküdtem. Ismeretlen volt minden. Lassan, kábultan, álomból ébredve próbáltam azonosítani a körülöttem lévő dolgokat.
Egyre világosabb lett, és a születő fényben magammal szemben megpillantottam egy férfit. Hosszú, ősz haja és szakálla volt. Fehér ruhába burkolózott. Úgy tűnt, mintha egy benső fény világítaná meg egész alakját.
Engem nézett, csendben, az öregek bölcsességével. S mikor arca és tekintete végre elért tudatomig, megszólalt: hosszú utat tett meg idáig, már nagyon vártuk. A csodálkozástól meg sem tudtam szólalni. Így folytatta: most először is pihennie kell, meg kell erősödnie. A hatalmas vihar nagyon legyengítette. Utána pedig nagyon sokat kell majd tanulnia. Később majd mindent megmagyarázok. Most pihenjen.
S mintha akkor az lett volna az egyetlen feladatom, hogy engedelmeskedjek és pihenjek, behunytam szememet és újra elaludtam. Ez a mély álom azonban már békés volt.