Salamon király főemberéhez kora reggel benyitott a halál. A megrökönyödött udvarmester majd sóbálvánnyá változott, mikor megpillantotta vállán a halál csontos kezét. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd tudtára adta az udvarmesternek a halál, hogy még ma, napnyugta előtt eljön érte. Aztán elment.
Az udvarmester ijedten rohant be Salamonhoz.
– Felséges Uram! – nyögte ki ijedten, - nagy kérésem lenne. Kérve kérem felségedet, adja nekem lovai közül a legfürgébbet.
Salamon nagyon csodálkozott a különös kérésen, de aztán beleegyezett.
Az udvarmester lóra pattant, s vágtatott, ahogy, és amerre tudott. Egynapi vágtatás után – délután – fáradtan kocogott a paripa. Fáradt volt a lovas is, a ló is. De azért csak haladtak. Az udvarmester mélyen belefúrta szemét a kéklő messzeségbe, szederjessé vált ajkait nyitva felejtve rohant el… messze… mennél messzebb attól a helytől, ahol reggel a halál bejelentette az alkonyi vizitet.
Beesteledett. Lova nem bírta tovább. Hiába kínozta, sarkantyúzta, egy erdő szélén összeesett. Az udvarmester az útszélre esett. Meggyötörten és összetörten ült fel az út porából, s körülnézett a szürke ismeretlenben. Majd kővémeredve felordít… mert ott ült az útszélen vele szemben a halál, akit egész nap kerülgetett.
– „Látom, nyögött fel az udvari ember megadással, nem tudok elmenekülni előled. Hát legyen, vigyél, csak egy kérdésemre felelj még. – Ma reggel, mikor benyitottál hálószobámba, miért néztél olyan különös csodálkozással rám?”
– „Csodálkozásom oka az volt, hogy a kapott napi parancsom szerint ezen a helyen – itt az erdőszélen, - lakásodtól mérhetetlen messzeségben kell, hogy elfogjalak. Rejtély volt előttem, miképpen sikerül a napi parancs végrehajtása, mikor ez a hely olyan messze van lakóhelyedtől. De most már látom, hogy a nehézség megoldódott. Magad siettél vesztőhelyedre, szinte belerohantál hideg, életdermesztő ölembe.
Aztán karon ragadta a főudvarmestert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése