Nagyvárosi temetőben dolgozott ez a két jó pajtás. Fásultan végezték munkájukat. A sírásó már a kétezredik sírt ásta. A temetőőr maga sem tudja, hányadszor kondítja meg a harangokat. Lélek nélkül hantoltak és harangoztak. – Egy alkalommal új halottat hoztak. A harangok bánatosan és szívbemarkolóan kongtak. A harangozó megizzadt a harangozásban. S az alatt a sírnál ácsorgó sírásó kapájára támaszkodva imigyen dünnyögött magában: No, kedves pajtás, ismét félre verted egy szegény halott felett a harangokat. Már sokat elsirattál. Százat és százat indítottál örök útra, de vajon gondolsz-e arra, hogy neked is meghúzzák egyszer a harangokat? Talán nem is olyan sokára. Talán hamarabb, mint az ember gondolja? Közben a halottal a sírhoz értek. A harangok megbékélten elcsendesedtek. A pap még egyszer beszentelte a holttetemet, és átadta az enyészetnek. A halott a sírásó kezébe került. Szokásához híven ezzel is elbánt, mint a többi ezerrel. S mialatt a sírásó a rögöket hányta, húzta, az alatt a harangozó a haranglábhoz támaszkodva, imigyen elmélkedett a bajusza alatt: „No, pajtás, ismét eltakarítottál láb alól egy embert. Gondolsz-e arra, hogy egyszer majd téged is ellöknek az útból, és te, ki ezernek meg ezernek ástad meg a sírt, magad esel egyszer bele. Vajon eszedbe jut-e, hogy egyszer csak a te sírod felett is megjelenik egy friss gyalult fakereszt?
Ez az élet! Gondolunk mi a halálra, de a máséra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése