2020. 12. 11. Iz 48, 17-19 Mt 11, 16-19

Mindkét szentírási szakasz ugyanarra az emberi bűnre hívja fel a figyelmet: a gőgre; Isten helyett mi akarunk lenni az isten. Ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor összeomlik az erkölcsi rend. Ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor gyakorlatilag mi vagyunk az "isten"; elvárjuk, hogy körülöttünk forogjon minden. 

Izajás prófétánál "Ezt mondja az úr, a te Megváltód, Izrael Szentje: Én az Úr, a te Istened arra tanítalak, ami javadra válik, és arra az útra vezetlek, amelyen járnod kell." Vagyis Isten mindig kinyújtja felénk a kezét, hogy megmentsen bennünket, hogy kihúzzon minket a gödörből.

De Isten hozzáteszi: "Ha megtartottad volna parancsaimat..." Vagyis Isten segítségének mindig van egy feltétele: fogjuk meg Isten kinyújtott kezét. Működjünk együtt Isten kegyelmével. Ha ellentmondunk, akkor az Isten sem tud bennünket megmenteni. Ez a kárhozat. 

Az Evangéliumban pedig Jézus bennünket látva így szól: "Kihez hasonlítsam, ezt  a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok." Vagyis ez megint az az állapot, amikor mi akarjuk eldönteni, hogy mi jó nekünk. Isten ne szóljon bele az életünkbe. 

A gőggel szemben alázatosnak kellene lennünk! Nem mi vagyunk a világ közepe. El kell foglalnunk a valódi helyünket a világban. Ahogyan Assisi Szent Ferenc mondta csodálatos imájában: "Ki vagy Te, Uram; és ki vagyok én, férgecske szolgád!?"