Beteg volt a mesebeli király. A dervisek megállapították, hogy a király csak az esetben gyógyul meg, ha magára húzza a boldog ember ingét. Nosza, a basák és vezérek szerte is szaladtak, hogy megkeressék a föld hátán azt az embert, aki elmondhatta magáról, hogy maradék nélkül boldog. De hiába keresték, nem akadtak olyan valakire, aki hazugság nélkül elmondhatta volna magáról, hogy boldog.
Mentek-mendegéltek a mese szerint a királyi emberek, mikor az egyik, csengőszavú fütyülésre lette figyelmes. Figyelt, egy szántó-vető legény dudorászott a közelben. Odasietett:
- Úgy látszik, marokra-fogva kamatoz a boldogságod, barátom! – mondta neki.
- Uram! – felelte sugárzó arccal a paraszt, - eltalálta titkomat. Meg van a mindennapi kenyerem, gondomat viseli az Isten, s ezért úgy érzem, hogy nincsen boldogabb ember nálam.
- Az udvari ember, majd kővé meredt.
- Hiszen akkor, ez az én emberem. Adja el nekem az ingét, én minden pénzt megfizetek érte.
- Mármint az ingemet, - válaszolta higgadtan az ember – és olyan jóízűen nevetett, hogy szinte kicsordult a könnye. Nézze! – És kitárta széles, domború mellén a köntösét, és nem volt inge.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése