A ferences Szabin testvér: „Anyám állandó kedélye, fürgesége, kitűnő egészsége, ifjúkori szépsége többször elbájolt engem. Istenem! Sóhajtottam fel, ilyen anyám csak nekem lehet! A leghosszabb idő volt, anyámat, a templomból hazavárni. Nem győztem kivárni, tehát elébe siettem, /kávészínű ruhában vártam, mert ezt kedvelte; későbben a feketét/ a világos színre nem figyeltem, mert az nem édesanyám! Alig-alig vártam, hogy meglássam, ilyenkor szemei sugarakat szórtak rám, karjai ölelésre kitárva, ajka csókra várva, s a két szó egymásra talált, és szerettük egymást nagyon, nagyon. – Mikor hétköznap munkára ment, akkor kis széket hordtam magammal, hogy néha-néha ráálljak, és nézzem azt a tájat, amerre édesanyám volt. Más kívánságom nem volt, csakhogy ember nagyságú legyek, hogy édesanyámat meglássam… S egyszer, amikor még iskolába se jártam, egy őszi setén, amikor a holdvilág bevilágított a szobánkba, édesanyám intett, hogy imádkozzunk. A végén folytatja: gyermekeim, tudjátok-e, hogy nem én vagyok a ti mindenkori, örök, hatalmas anyátok, én csak ideiglenes, földi, habár édes és szerető, és áldozatos anyátok vagyok, de ne engem szeressetek a legjobban, hanem az Isten anyját, az árvák és elhagyatottak anyját, az igazit, és mindnyájunknak anyját… Ez volt hivatásom első sugara.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése