2012. március 16., péntek

437. Marcell atya példázata

Egy lazarista hithirdető írja:
„Vannak lelkek, akik úgy nyílnak ki az isteni kegyelem érintésére, miként a virág a harmatcseppek érintésére.
Kis abesszíniai tanítványaim között volt egy, akinek a lelke még szebb volt, mint a többié! Megmagyaráztam neki, mi az önmegtagadás, az áldozat. Azután lassan, óvatosan, gyengéden ebbe az irányba tereltem a kis fogékony lelket. Egy napon felszólítottam, adja ide önmegtagadásainak jegyzékét. Meghatódva olvastam a következő sorokat:
„Itt vannak atyám, az önmegtagadások, amelyeket gyakorolni igyekszem:
Nem eszem, amennyit bírnék, dolgozom akkor is, ha munkám nem ízlik, engedelmeskedem azoknak, akiket nem szeretek. Ha megsértenek, nem felelek rá semmit, ha megütnek, eltűröm, nem nézem meg a sok szép holmit, ami a te szekrényedben van atyám, bár igen szeretném; szeretnék nagyon hozzád betérni, mert szeretlek, de lemondok róla. Ha cukrot adnak nekem, azt mondom: köszönöm nem kérek /pedig az előtt tűzbe mentem volna érte/!
Azt teszem, amit más akar, nem a saját akaratomat. Az alázatosságot pedig a következőképpen iparkodom gyakorolni: Ha valaki nekem azt mondja: én többet érek, mint te, azt felelem: úgy van testvérem, te többet érsz. Ha valaki szóvitába akar velem bocsátkozni, így szólok: neked van igazad, én tévedtem. Szeretnék szép ruhát, mégsem szomorkodom, ha nincs. Szeretnék feltűnést kelteni az iskolában, főleg kitűnni a többi közül az énekben, de legyőzöm magamat. Nem nézek bele Kyrilos atya kis tükrébe. Nem mondom el a jót, amit tettem, de bevallom a rosszat. Ez minden atyám.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése