Az Atlanti óceán végtelen hullámain vagyunk. A Carpathia egyik matróza nagyon elhagyottnak érzi magát a hajón, sokszor búnak ereszti a fejét: esténként, mikor a munka befejeződik, nekidől a vas korlátnak, és szomorúan nézegeti a mélyen alattuk kavargó hullámgyűrűket. Szívét kínos honvágy gyötri. Félő, hogy ellenőrizhetetlen pillanatban átveti magát a korláton és minden fájdalmának egyszerre vége lesz!
Ilyen sötét gondolatokkal és vágyódó tekintettel nézi most is a mélységeket, s már a korlát után nyúlt, és már hallotta, hogy súlyától mekkorát toccsant a nagy víz, s íme az utolsó pillanatban egy erős kéz nehezedik a vállára. Felnéz, és áldott lelkű kapitányát látja maga mellett, 30 évvel előbb éppen olyan nehéz volt neki is megszokni a végeláthatatlan tengeren a hontalan, sivár életet.
– „Tóni – szólt hozzá, szinte a lelke mélyébe irányítva átható tekintetét, - aki szenved, annak nem lefelé, hanem felfelé kell tekintenie! Azzal továbbment a kapitány, anélkül, hogy egy szentbeszéddel felérő mondatához csak egy szót is hozzátett volna. Akit bánata lefelé húz, annak felfelé kell tekintenie, a Kálváriára és a fájdalmas anyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése