A Kármelhegy útja – III. könyv.
A könyv harmadik részében az emlékezet és az akarat tisztulását tárgyalja. Ahogy „…az értelemnek, valamennyi benyomása tekintetében kizárólag az első isteni erénynek, a hitnek alapjára (kell) helyezkednie.” Ugyanezt kell tenni az emlékezettel és az akarattal is. Azokat is meg kell tisztítani. Az emlékezetnek a reményre kell helyezkednie; az akaratnak pedig a szeretetre. (Beteg természetünk természetfeletti gyógyszerei az erények. Különösképpen is az isteni erények.) Az értelem valóságos raktára az emlékezetnek és az akaratnak. „Ha a lelki ember eddigi tanácsaink alapján jól megfegyelmezi értelmét a tiszta hitben, akkor ennek máris nagy hatása lesz a két másik tehetségre, és azokat is megfelelő erényeik felé fogja segíteni; mert hiszen a működés tekintetében mind a három kölcsönös függésben van egymástól.” Vagyis a kályha, ahonnan el kell indulnunk a lelki életünkben, az nem az érzelem és érzékiség, hanem az értelem. Ha ezt sikerül megragadnunk, megfékeznünk, megreguláznunk, akkor az, az egész lelki életünkre, egész természetünkre kihat. Az értelmet pedig a kapukon, az érzékszerveken keresztül lehet őrizni – ahogy azt a keleti atyák is tanítják. (A két legfontosabb érzékszerv pedig a látás és a hallás. A hit pedig hallásból és látásból ered.) Mit engedünk be magunkba, mivel engedjük magunkat irányítani, mire bízzuk magunkat a lelki életben. Negatív módon megfogalmazva: ki kell zárnunk magunkból azokat a benyomásokat, amik nem Isten felé vezetnek bennünket. Pozitív módon megfogalmazva: a hitre kell építenünk az életünket, ahogy azt az Egyház tanítja. Ne a szappanoperák világában éljünk, ne azokkal tömjük tele értelmünket, emlékezetünket, ne azokat akarjuk! Hanem olvassunk a hitünket bemutató, azokat erősítő könyveket. S ezekkel tömjük tele emlékezetünket, ezekre törekedjünk, ezeket akarjuk! S ennek hatására az emlékezetünk is egyre jobban a reményre fog épülni, az akaratunk pedig a szeretetre.
Feladat 107: Őrizzük a kapukat, vagyis az érzékszerveinket!
Az emlékezet megtisztítása következik. A szemlélődésben való előrehaladás és az egyesülés végett: „…a tehetségek (értelem, emlékezet, akarat) tehermentesek, üresek legyenek, elveszítsék természetes jogaikat és beszüntessék működéseiket. Csak így lesznek arra képesek, hogy megteljenek természetfeletti világossággal, s fölemelkedjenek arra a magas színvonalra, amelyet természetes erejükkel sohasem érhetnének el.” Vagyis ki kell üresítenünk tehetségeinket és be kell azokat tölteni hittel, reménnyel és szeretettel. Nem elég a kiüresedés. Nem a kiüresedés a cél. Hagyni kell, hogy azt Isten betöltse hittel, reménnyel és szeretettel. És mivel az emlékezet tehetségének a remény isteni erénye felel meg: „…a reménye kizárólag az érthetetlen Isten számára legyen fönntartva.” A helyes istenkép miatt ezért ki kell vetnie magából minden ismeretet és képzetet. Ki kell üresednie. Miben, kiben reménykedünk? Mibe vetjük a reményünket? Önmagunkban, önmagunk erejében, okosságában reménykedünk? Vagy a világ valamely dolgában, személyében? Esetleg egy bálványban? Az igaz Istenben kell reménykednünk, akit az Egyház által tanított hit mutat be. „Mintha soha semmit sem fogadott volna be, mintha mindent elfelejtett volna.” „Mert ez az egyesülés csak akkor történhetik meg, ha megtörtént az elválás minden olyasmitől, ami nem Isten; Isten ugyanis nem fejezhető ki semmiféle fogalom, vagy részleges ismeret alakjában…” „Istennek ugyanis nincs sem alakja, sem képe, amit az emlékezet magába fölvehetne.” Ezért hívták a régi rómaiak a keresztényeket ateistáknak. Mert akármilyen istenben nem tudtak hinni. Ezért: „…akármit lásson, halljon, szagoljon, ízleljen, vagy érintsen, ne jegyezze azt meg magának s ne raktározza el emlékezetében, hanem hagyja ezeket a benyomásokat, hadd merüljenek feledésbe.” „Maradjon az emlékezőtehetsége szabad és tehermentes; ne kösse azt le semmiféle akár égi, akár földi dolognak gondolata. Legyen az ember úgy, mintha csak nem is volna emlékezőtehetsége.” Vannak akik az emlékeikben élnek, azokhoz körömszakadtáig ragaszkodnak. Nem szabadok. Valami emléknek a rabjai, valami emlék megköti őket. Akár valami pozitív csúcs élmény, s azt bálványozzák; vagy talán valami negatív élmény köti meg őket, amit soha nem tudnak lenyelni, megbocsátani, s ez határozza meg minden további tettüket. Ez sem az emberekkel, sem az élő Istennel kapcsolatban nem jó.
Feladat 108: Istenbe vessük reményünket! Tőle a várjuk a szabadulást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése