Csodálatos szabadságban együtt éltem a heggyel. A nappal keltem, a nappal nyugodtam. Szinte a természet adta az életritmusomat. A hold, az évszakok változása. A mindennapi eső, ami öntözte a kertet. Mindez meghatározta a munkát, amit végeztem a kertben.
És közben folytattam a ház történetének írását. Leírtam eddigi életemet, a megtett utat, a sok szenvedést, de a sok örömet is. Végül a házban töltött mindennapjaimról is írtam.
Egy voltam a heggyel, minden rezdülésével. Itt még jobban éreztem érzelmeit, mint annakidején az őrök házában. A hegy úgy tűnt: maga volt az élet. Ami itt a hegy csúcsán történt, az a szívemben is megvalósult, és az valami titokzatos módon mindenhova eljutott, még a nagy szürke városba is.
A kis házat a kert legszebb, és egyben a legmagasabb pontjára építették. Ez volt a csúcsok csúcsa. Mikor esténként a munka után kiültem a tornácra, a karosszékből mindent láthattam. Láttam a csodálatos kis kertet, a fákat, a növényeket. Láttam a barlang bejáratát, ahonnan megérkeztem, s ami levezet a tárnákba, a hegy belsejébe, egyenesen a hegy szívébe. Lent, jobbra a sziklák között az őrök házát. Láttam mindennapjaikat, küzdelmeiket, a hegy gyomrában végzett munkájukat. Lejjebb ott volt a kis temető is. Most már újabb lakója volt. Még lejjebb ott volt a nagy szürke város is. Innen szinte mindent láthattam a város életéből. A sok szürkeséget, a még több feketeséget. De fény hordozókat is láttam a városban. S voltak olyanok is, akik már elindultak hallva a hegy hívó szavát. Már úton voltak a hegy felé, a hegy csúcsa felé. Látva küzdelmeiket, a hegy érzelmeivel együtt az én szívem is megindult feléjük. És abban a pillanatban már ott is volt. Érzelem, gondolat és tett itt egy volt. Nem csak a heggyel voltam egy, hanem a nagy szürke várossal is. Hiszen egy szíve van az embernek, és ezzel az egy szívével kell szeretnie a hegyet is és a várost is.
Teltek-múltak a napok és semmi nem zavarta csendes nyugalmamat. Azon a napon ugyanúgy kezdődött minden, mint más napokon. Ugyanúgy, ugyanakkor kelt fel a nap. Ugyanúgy kezdett eltűnni a sötétség, szürke ruhát öltve, hogy visszaadja mindennek a színét. Ugyanúgy végeztem munkámat, mint más napokon. Este ugyanúgy kiültem a tornácra, nézni a világot, nézni a szürke várost.
Hírtelen megérintett valami. Olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. A nagy szürke város még szürkébb forgatagában egy szempárt pillantottam meg, ahogy engem nézett. Hatalmas hívás volt benne, minden kényszer nélkül. Hívás, hogy folytassam a hegy csúcsának életét, egy még teljesebb módon. Hiszen a jónál, mindig van egy még jobb. A hívás döbbentett rá arra az alapvető igazságra, amit az ittlétem első pillanatától kezdve tudtam: nincs itt senki, üres a kert, üres a ház. Bár a nagy könyv tanúsága szerint sok lakója volt már a háznak, de még sincs itt senki. Megérett bennem is a döntés, hogy én is elindulok oda, ahol a többiek vannak.
Másnap ugyanúgy kezdtem a napot, de már nem dolgoztam. Takarítottam. Tisztává varázsoltam a házat, megpakoltam tűzifával a fatárolót, és még utoljára jól megpakoltam a kályhát. Az öreg könyvben befejeztem az írást. És gondolatban megláttam a következő házlakót. Már úton volt a hegy szívéből a barlang kijárata felé. Megismertem, és az utolsó sorba az ő nevét írtam fel. Becsukva a könyvet, elhagyva a házat, kiléptem a tornácra. Körbenéztem még utoljára, de nem búcsúztam. Emlékül kezembe vettem két kis követ a hegyről és a zsebembe csúsztattam őket. Elindultam. A meredély szélén, a kert utolsó fáinál, még utoljára hátra pillantottam. Épp akkor lépett ki a következő házlakó a barlangból. Eszembe jutott az én megérkezésem. Ugyanígy történhetett. S megfordulva, és többé hátra nem nézve megindultam lefelé a hegyről a nagy szürke város fele. Vége. Vagy csak most kezdődik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése