Ragyogó napsütés fogadott kint. Enyhe szellők zúgása. Csend. Egy csodálatos kis kertben találtam magamat. Különböző, virágzó fák és növények. A barlang bejáratától egy kis ösvény vezetett a liget belseje felé. Elindultam. Az út mentén rendezett volt minden. Mintha éppen most fejezte volna be a munkáját a kertész. Itt a hegy csúcsán nem voltak patakok, így arra következtettem, hogy gyakori, mindennapi lehet az eső, hiszen a növények zöldek és dúsak voltak.
A fák között megpillantottam egy házat. Nem volt nagy, fa gerendákból volt összeácsolva, kis tornác volt a bejáratánál. A tetőn a kis kéményből füst tört elő. Megálltam. Csodálatos érzés volt ebben a csendben és nyugalomban várakozni. Tudtam, hogy elérkeztem utam végpontjához. Ezért volt minden: a hosszú út, a sok szenvedés és megpróbáltatás. Ez volt a célja életemnek, hogy belépjek a házba. De most, a beteljesedés pillanatában mégsem akartam csak úgy berontani a házba. Felakartam készülni lelkileg. Meg aztán kíváncsi is voltam: ki lakik a házban? Kivel fogok találkozni? Persze tudtam a választ, hiszen a hegy csúcsán voltam. De mégis várakozni akartam, mint egy gyermek, mint egy szerelmes, aki várja szerelmét. Így hát elbújtam a fák közé és várakoztam. Édes volt ez a várakozás. Bárcsak soha el ne múlna – gondoltam magamban. Teltek-múltak a percek, talán az órák is és én várakoztam rendületlenül. Néztem a házat és közben kerestem a szavakat a találkozás pillanatára. Egy idő után azonban megértettem, hogy nekem kell belépnem a házba.
Elindultam a bejárat felé, a tornácon még egyszer körbenéztem és bekopogtam az ajtón. Egy kis idő után újból megismételtem a kopogást, de nem történt semmi, csend volt a házban és mindenütt.
Benyitottam. Az ajtó nem volt zárva. Köszöntem és vártam. Csend volt mindenütt. Belül is csodálatos rend volt a házban. Mindenütt tisztaság. A nappaliban a kályhában tűz égett, egy-két hasáb fát raktam rá, mert már kialvóban volt. A szobában három ágy és sehol senki.
Mivel már kezdett esteledni és hidegebb szelek fújtak, a házban folytattam a várakozást. Gondoltam estére csak megjönnek a ház lakói. Mikor beesteledett meggyújtottam egy gyertyát és a kályha melletti széken várakoztam tovább.
Elaludtam. Az éjszaka nyugodt volt és csendes. Semmi nem zavarta meg álmomat. Mikor reggel felébredtem, a szintén felkelő nap sugarai kezdték beragyogni a házat.
Kilépve a tornácra, kezdtem megérteni, hogy nincs itt senki. Nem kell senkit sem várnom haza. Én érkeztem meg, hazaértem.
Visszatérve a házba, az ablak melletti kis asztalon egy könyvet pillantottam meg. Vastag, nagyon öreg könyv volt. Fedelén nagy arany betűkkel ez volt felírva: a ház története. Elkezdtem olvasni. Hogy mikor ülhettem le, nem tudom, de nem bírtam abbahagyni az olvasást, egyvégtében végigolvastam. S mikor a végére értem, csak ennyit mondtam: ez az igazság.
A könyv részletesen leírta a ház építésének történetét: ki, miért, kiknek építette. Majd a ház további lakóinak a történetei következtek részletesen. Sok-sok ember a régmúlt korokból. Majd a vége felé egy-két ismerős is feltűnt, akikkel már találkoztam a nagy szürke városban, vagy pedig fent az őrök között. És ezek az ismerősök nem kis meglepetést okoztak nekem.
De a legnagyobb meglepetés a könyv utolsó mondata volt. A saját nevemet olvastam ott. És ebből megértettem, hogy most nekem kell folytatnom a ház történetének krónikáját. Most, itt nekem kell folytatnom a ház és a kert életének történetét. Bennem folytatódik a ház élete.
Becsukva a könyvet elindultam hát megismerni új, végleges otthonomat: a házat és a kertet a hegy csúcsán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése