Teltek múltak az évek. Néhányan meghaltak az őrök közül. Néhány elindult a hegy belsejébe, mindig egy titokzatos hívást követve. Hívás nélkül soha nem indult el senki. Újak is érkeztek a városból. De mindig csak tizenketten voltunk, a hegy akarata szerint.
Egy éjszaka, mikor éppen a várost néztem, a város szürkeségét és sötétségét bennem is megszólalt a hang, éreztem az ellenállhatatlan hívást. Tudtam, hogy ő az, tudtam, hogy mit akar, tudtam, hogy indulnom kell. Korábban sohasem vágyódtam erre a hívásra, hiszen azt hív és akkor, akit és amikor akarja. Sietve még szemembe és szívembe zártam a város képét. Majd a házra néztem, amely annyi éven át menedéket adott. Úgy éreztem nem kell tőle elbúcsúznom. Hiszen ő hívott ide és most tovább hív. Az őröktől sem kellett elköszönni. Senki sem köszönt el, amikor elment a hívást követni. Valahogy nem volt szokás. Úgyis tudni fogják… és majd jön helyettem valaki más.
Elindultam a tárnák felé. Amint beléptem a barlang rendszerbe, föllobbant a szívemben a láng, és elkezdte mutatni az utat. Egy végtelen labirintusban haladtam egyre lefelé. Megszámlálhatatlan kanyar jobbra és balra. Sokáig ismerős folyosókon keresztül vezetett a fény. Voltak olyanok is szép számmal, melyek feltárásában magam is részt vettem. Szinte egy voltam a labirintussal. Hogy mennyi ideig haladhattam a zegzugos utakon, nem tudom. Itt a föld mélyében az ember elveszíti időérzékét. De nem voltam fáradt, nem éreztem a lépcsők mérhetetlen sokaságát. Ellenállhatatlanul vonzott a hegy benső fénye.
Egyszer csak egy olyan járathoz érkeztem, amire nem emlékeztem. Furcsa volt, mintha itt nem lett volna további út. Az ismerős és az ismeretlen határvonalánál megálltam. A benső fény erre mutatta az utat. Egy pillanatra megálltam, majd egy nagy lélegzettel követtem az útmutatást.
Újabb, immár ismeretlen barlangrendszerek következtek. Kanyarok jobbra és balra. De mindig csak egyre lejjebb.
Mikor egy pillanatra megálltam egy újabb útszakasz elején, a fény a szívemben hírtelen kialudt. Álltam és vártam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Eddig hozzá voltam szokva a hegy hívásához, a fény vezetéséhez, és most egyiket sem éreztem. Megérkeztem volna? De hát itt nincs semmi – gondoltam magamban. Vagy talán eltévedtem? De hiszen a fényt követtem. Álltam és vártam. Órák telhettek el, de nem történt semmi. Próbáltam visszaemlékezni az őrök tapasztalatára, bölcs könyveire, de erről a helyzetről semmit nem mondtak, semmit nem írtak.
Leültem. Hírtelen nagyon fáradt lettem és éhes. Kezdett hiányozni a közösség. Képzeletemben megjelentek a múlt emlékei: a város, a temető, a ház… Fantáziám a jövőt kezdte kutatni: mi lesz itt velem? Gyomrom és testem a visszautat kereste a házba. Darabjaimra hullottam, szinte minden porcikám menekült előlem.
Ekkor valahol nagyon mélyen füttyszót hallottam, úgy mint annak idején a temető melletti pásztorok, amikor hívták nyájaikat. Újabb füttyszó hallatszott, ami már ismerős volt. Valahol már hallottam. A harmadik füttyszóra felálltam, összeszedtem minden erőmet, és elkezdtem figyelni. Halkan nagyon mélyen a szívemben visszhangzott. Erre aztán összeszedtem minden porcikámat és próbáltam koncentrálni a hangra. Egyre élesebb lett a szívemben a fütty visszhangja, és ekkor felismertem. Igen ez ő, ez az ő hívó szava. Azt is megértettem, hogy melyik irányból jön, és újból elindultam. Ez a visszhang sokkal finomabb volt a fénynél, amit addig éreztem és sokkal mélyebbről jött. Talán úgy, ahogy én is egyre mélyebben hatoltam le a hegy gyomrában.
Újabb és újabb járatok következtek, mindig csak lefele. Próbáltam összeszedett maradni, mert csak akkor hallottam szívemben a visszhangot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése