2012. január 23., hétfő

59. A Hegy 6.

Első találkozásunk után, a gyógyulás idején rendszeresen találkoztunk, csendben. Ételt, italt hozott, megetetett, ápolt. De még inkább jelenlétével gyógyított. Benső fénye erőt adott és lassan bennem is felgyújtotta a kialudt lángot.
Végre elérkezett a nap, amikor megerősödve elhagyhattam betegszobámat. Addigra már tele voltam kérdésekkel. De mielőtt fel tudtam volna tenni az elsőt is, elkezdett válaszolni kérdéseimre.
Legelőször is megmutatta a házat, ami inkább várkastélynak tűnt. A hegy sziklafalán épült, mint egy fecskefészek, ég és föld között. Legnagyobb része a sziklába volt vájva, de külső részei is voltak. Szinte egy volt a heggyel, a sziklával. Lent a mélyben a hegy lábai alatt a város volt látható. Mikor megpillantottam a várost, a szürke várost, feltódultak újra a régi emlékek. Ekkor megszólalt az öreg:
Veled együtt immár tizenketten vagyunk újra. Mi is a városból jöttünk, bennünket is a hegy vonzott. Őrök vagyunk ég és föld között. Együtt élünk a heggyel, és szeretjük a várost. Egyek vagyunk a várossal, de jobban szeretjük a hegyet.
Innen sokkal jobban látod majd a várost, sokkal jobban meg fogod ismerni, és innen sokkal jobban tudsz majd segíteni. Ha tudnád mennyi küzdelmünkbe került, míg ide eljutottál!… Majd megtudod, ha te is küzdesz majd másokért!
Másik feladatunk, hogy egyre jobban megértsük a hegyet. Ezért sokat kell majd tanulnod. Hatalmas könyvtárunk van, amit a régen élt őrök hagyományoztak ránk. Lesz időd tanulmányozni őket. Fontos, hogy nyitott légy a régiek tapasztalata felé, mert csak így tudsz majd növekedni. Aztán a hegy mélyén is sokat kell majd dolgoznod. Egyre jobban kell majd beljebb hatolnod a hegy gyomrába. Így szerzel majd te is tapasztalatot. Tudod, mi már régóta itt vagyunk, de még alig ismerjük a hegyet. Titokzatos, tele szépséggel és mindenféle titokkal. A tárnák, amiket vájtunk és még vájni fogunk, tele vannak mindenféle kincsekkel. Mérhetetlen kincsekkel.
De figyelmeztetlek, nagyon vigyáznod kell a hegy mélyében. Meg van a saját törvénye. Nem teheted azt, amit te akarsz. Azt kell tenned, amit a hegy akar. Szeretned kell a hegyet, eggyé kell válnod a heggyel.
Lassan megismertem a közösség életét, a mindennapok munkáját. Szinte újra kisiskolás lettem. Mindent újra kellett tanulnom, hiszen minden új és ismeretlen volt. De mégis ismerős – a lelkem mélyén. Mintha mindig is ezt csináltam volna, vagy erre vágyakoztam volna. Mintha eddigi életem csak előkészület lett volna erre az életre.
A házban, a barlangokban kis biogazdaságok voltak, így soha nem éheztünk. Önellátó gazdálkodás volt ez, vagyis jobban mondva a hegy látott el bennünket mindennel.
Sok-sok év telt el így. Rengeteg könyvet elolvastam. Vágtuk a vájatokat, tanulmányoztuk a hegy barlangjait, próbáltuk még jobban megérteni a hegyet, hiszen az életünk függött tőle. Naponta órák hosszat néztük a várost, szerettük a szürke várost. Lassan én is megismertem lakóit, és elkezdtem őszülni a sok aggódásban. Mutatni az utat másoknak, bogozni a szálakat, segíteni a továbbjutásban. Eddigi életem legnehezebb, leggyötrelmesebb, de talán legszebb időszaka volt ez.
A közösségben lassan egymás gondolatait is kitaláltuk. Nem a saját érdekünket kerestük, hanem a másikét. Egymástól tanultunk, mindenkitől tudtunk tanulni. Valahogy ebben a közösségi életben, a hegy természete is benne volt. Úgy próbáltunk gondolkodni, úgy próbáltunk élni, ahogy a hegy gondolkodik és él. Néha végtelen öröm áradt szét a barlangok mélyén, hatolt egyre följebb, áradt ki házunkból, le, egészen a városig. Néha azonban a hegy mérhetetlen szomorúságát is megéreztük. Olyankor mindig mélyebb volt a csend. Olyankor mindig többet gondoltunk a városra, és nagyobb szeretettel néztük szürkeségét. Néha lobogó tűz terjedt a sziklákban, ami a mi szívünket is áttüzesítette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése