2012. január 18., szerda

47. "Kiment a magvető vetni." Mt 13, 1-23

Csak az volt a legfurcsább az egészben, hogy ő maga semmit sem tudott róla. Nem tudta, de még esze ágában sem fordult meg soha az a gondolat, hogy ő valójában magvető. De mindenesetre kilépett az ajtón, leült a tornácra, rágyújtott egy cigarettára, majd nézte a csillagokat, hallgatta a csendet… Vagy talán nem is tornácra ült le; hanem fogta magát, felült az első buszra és bement a belvárosba, csak úgy cél nélkül járni az utcákat…. De lehet, hogy ez a furcsa emberünk egész nap a tévé előtt ül, amikor éppen nem számítógépezik. Vagy éppen diszkóban van, füvezik, szórakozik, múlatja az időt. Vagy a munkájába menekül; menekül; ki akar menekülni valahonnan valahová; szóval ki akar lépni; ki akar menni…
Kiment a magvető vetni, de mit sem tudott róla. Csak valamit érzett. Egy belső nyugtalanságot, egy nagy belső hiányt. Egy irdatlan nagy belső zűrzavar volt benne, ott a lelke, az élete mélyén. Erről valamit sejtett, ebből valamit érzett. Csak ügyesen leplezte. Mert ehhez aztán értett. A magvetéshez nem, de az önbecsapáshoz, mások átveréséhez igen. Ebben utolérhetetlen volt. Szélesen tudott mosolyogni a legnagyobb belső nyugtalanság idején is. Belső gyengeségeit nem akarta senkinek sem feltárni. Ami nincs, arról nem lehet beszélni – mondogatta másoknak, aztán ő volt az első, aki elhitte. Mások gyengesége azonban a legjobb téma volt mindig számára. Kemény munkájába telt, amíg úrrá lett önmagán. Hatalmas sziklákkal fedte be gyengeségeit, azt a belső forrást, amiből feltört néha nyugtalansága.
Egy másik magvető is kiment vetni. Ő tudta magáról hogy magvető. Szakmájának Ő volt a mestere. Utolérhetetlen volt a magvetésben. Ahol vetett, ott előbb-utóbb mintagazdaság lett, hatalmas búzaföldekkel. A terméshozam mindig százszázalékos volt. A sivatagot virágzó termőföldé tudta alakítani. Legnagyobb sikere az volt, amikor egy holt, terméketlen kősivatagot vetett be; s ami aztán valósággal roskadozott a terméstől.
Szóval, ez a másik magvető is kiment vetni. Csak most, ez alkalommal elég furcsa módját választotta a magvetésnek. Nem mintha félt volna a munkától, vagy már megunta volna. De most nem Ő akarta elvetni a magokat. Kiment a magvető és munkatársakat keresett. Az a furcsa ötlete támadt, hogy másokat is megtanít a magvetésre. Segíteni akart az embereknek. És úgy gondolta, nem az a segítség, ha csak kenyeret ad nekik; hanem az a legnagyobb segítség, ha megtanítja őket a magvetésre.
Tehát, kiment a magvető munkatársakat keresni. Látott egy embert a tornácon ülni, cigarettázva, a csillagokat bámulva. Egy másikat az utcán pillantott meg, amint éppen üresjáratban rótta az utcákat. … Sorban megszólította őket. Kemény munkájába került, mert hatalmas sziklák fedték el lelki képességeik kijáratait. De ezek a hatalmas sziklák csak homokszemek voltak számára. Hirtelen a biztonságosnak ítélt bevehetetlen, hatalmas sziklavár; homokra épült homokvárként omlott össze. A belső forrásból cunami módjára tört fel furcsa embereinkben a bizonyosság: Magvető vagyok!
S ekkor felálltak a tornácon; megálltak az utcán; kikapcsolták a tévét; letették a cigit, a poharat; valami összeállt bennük: Magvető vagyok!
S ekkor már valóban kiment a magvető vetni. Néhány szem az útszélre esett, néhány kövek vagy mérges növények közé, néhány azonban jó földbe hullott. … Harminc, hatvan, százszoros termést hozott.
A lényeg azonban mindig az, hogy kiment a Magvető vetni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése