Ekkor olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Pontosan olyan volt ez az érzés, mint akkor ott a városban, a nagy szürke városban. Lélekbe hatoló, mindent átjáró és megvilágosító. Akkor ott a városban ismerősök után kutattam, mert úgy éreztem, hogy egy nagyon közeli barát tekintete érint. Most valahogy még közelebb éreztem magamhoz ezt a tekintetet. Ismerős volt, itt a hegy gyomrában és szívében, emberektől, mindenkitől távol. Éreztem, tudtam, hogy ez ő. A hegy maga, aki idáig vezetett. Aki valóban jól ismer, aki egyre jobban ismer, aki mindenkinél jobban ismer. Még magamnál is jobban.
Éreztem, hogy engem néz. Ez a legjobb kifejezés: nézni. Persze ez sokkal többet jelent, mint látni. Nem csak egy külső ismeret ez, hanem még inkább egy belső tapasztalat. Egység, amelyben azonban benne van mindig a különbözőség is.
Éppen ezért nem féltem a tekintetétől. Bár annyi év után sem ismertem meg teljesen – maradt ugyanolyan ismeretlen és titokzatos. De mégis ismerős és barátságos. Tudtam, hogy nem kell félnem tőle.
Bár lényem legmélyén éreztem tekintetét, és ez nem fizikai érzés és látás volt, most mégis kinyitottam szememet. A végtelen térben, a hegy szívében két fénylő pontot pillantottam meg. Mint egy szempár. Mint két ragyogó csillag az égen. Egy életre belevésték tekintetüket a szívembe.
Lassan a sötét, végtelen tér el kezdett világosodni. Csillagok gyúltak mindenütt. És én, mintha elveszítettem volna a fizikai korlátokat el kezdtem lebegni a térben. El kezdtem forogni, vagy talán a csillagos égbolt forgott körülöttem – mintha mindent, minden szépségét meg akarná mutatni nekem.
A lassan felgyúló csillagok, mintha a hegy gyomrának, szívének arcát formázták volna meg. Egyre jobban felragyogott a mérhetetlen barlang minden szépsége. Mintha egy hatalmas gyémánt és kristály palota kellős közepén lettem volna. S a lebegés és forgás közepette, mintha egyszerre láttam volna mindent. A fény és a ragyogás fokozódott. Szinte fénybe burkolózott minden, és ez a fény engem is átjárt.
A barlang tekintete kezdett teljesen átalakítani. Mintha már én is fényből lettem volna. Tér és idő teljesen megváltozott. A hegy, a világ, és én, mintha egyek lettünk volna. Egyre jobban láttam mindent, egyre jobban megértettem mindent, de legfőképpen azt, hogy a hegy egészen más, mint a világ, és mint én. Egy pillanat alatt átéltem a múltat, mintha csak jelen lenne, és a jövő is, kimondhatatlanul ott volt a jelenben.
Kezdtem átalakulni, és olyan érzésem volt, mintha lágy viaszból lennék, mintha éppen most alakítanának, formálnának. Amiben eddig soha nem tudtam megváltozni, mert génjeimben hordtam, vagy mert annyira berögzült, most hírtelen más lett.
A lebegéstől, a forgástól, a változástól, el kezdtem szédülni, mintha mámoros állapotba kerültem volna. Mintha az alkohol teljesen átjárt volna, átjárta volna minden porcikámat és sejtemet. De ez a mámoros állapot úgy tűnt sokkal világosabb volt minden eddigi gondolatomnál. Mintha éppen most kezdenék kijózanodni, mintha éppen most jönne meg az eszem. Ez a mámor egyre nagyobb fényt gyújtott az elmémben.
S ez a sok új fény és ismeret, s még inkább a barlang tekintete el kezdett beburkolni. Jóságosan, védőn, mint a csecsemőket, amikor pelenkázzák őket. Mint, amikor egy lárva el kezd begubózni, hogy végül aztán újjászülessék.
S a mámor következtében új ismeretek gyúltak szívemben és értelmemben. S ez a belső világosság kívül is azonnal megmutatkozott rajtam. Mint áttetsző fény ruha burkolt be még jobban, hogy a fény egészen átjárjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése