Azon a napon ugyanúgy kezdődött minden, mint más napokon. Ugyanúgy, ugyanakkor kelt fel a nap. Ugyanúgy kezdett eltűnni a sötétség, szürke ruhát öltve, hogy visszaadja mindennek a színét. Ugyanúgy álmos voltam. Ugyanúgy vett körbe a szürke mindennapok fojtogató réme, amely lassan kiöl az emberből minden életet, hogy aztán átadja őt a legnagyobb, véget nem érő sötétségnek. Csináltam amit szoktam. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.
Miért is lehetne más? Hiszen ez az élet. Miért is várnánk mást? Honnan? Kitől? Ezek a kérdések is olyan értelmetlennek tűnnek. Inkább vissza a szürkeségbe, folytatni a megszokottat. Néha talán értelmetlenül álmodozni… de aztán gyorsan vissza a valósághoz. Hinni a szürkeségben, folytatni a megszokottat, hogy aztán megszakadjon minden és jöjjön a sötétség.
Emlékszem ugyanúgy mentem végig az utcán. A megszokott, szürke utcán. A házak toronymagasnak tűntek, szinte rám borultak.
Hírtelen megérintett valami. Olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Körbefordultam ismerősök, emberek után kutatva… s hirtelen megpillantottam a hegyet. Mindig is ott volt a város fölött. Mindig is kimagaslott a házak mögül. Mindig is uralta a tájat. De most valahogy más volt. Így még sosem láttam. Mintha még sosem láttam volna. De mégis olyan ismerős volt. Úgy tűnt sokkal jobban ismerem a hegyet, mint a várost. Úgy tűnt sokkal jobban ismerem, mint saját magamat.
Csak álltam és néztem. Lenyűgöző volt a szépsége. Ilyen szépet még sohasem láttam. Mint egy ékszer, mint egy drágakő. Olyan volt, mint egy kristálypalota, mint egy mesebeli várkastély. Megérintett a szépsége, belém hatolt és átjárta bensőmet. Mintha mindig is ott lett volna. Fény gyúlt a szívemben. A hegy szépségének fénye. És ez a fény többé nem múlt el. Ott lobogott bennem. Először csak, mint egy szikra, aztán egyre erősebben. Többé már nem volt szükségem a nap ragyogására, hogy megláthassam a hegyet. Elég volt becsukni a szememet és magamba tekinteni. S ott volt legbelül a hegy minden szépsége, ragyogó fénye.
Megértettem hogy erre a pillanatra vártam egész életemben. Ez a vágy, ez a találkozás, ez a beteljesedés mindig is ott volt a szívemben a sok szürkeség alatt. És most valósággá lett. Itt van, néz és megérint. A hegy valósága szétfeszítette az eddigi szürkeséget. A toronymagas házak ledőltek. Elkezdtem lélegezni. Elkezdtem újra élni. Végre elkezdtem élni. Olyan érzésem volt, mintha akkor születtem volna. Igen, az élet megjelent.
Nem tudom már mikor és hogyan tértem haza. Nem tudom hány óráig nézhettem őt. De azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni.
Másnap ugyanúgy, és ugyanakkor keltem, de más volt már minden. A hegy ott magaslott a házak fölött, s a tűz ott lobogott már a szívemben. Nem látszat és beképzelés volt ez az új élet, hanem valóság. Valóságosabb mint az eddigi életem. S ezáltal megváltozott minden. Tartalmat nyert, átalakult minden. Új valóságok, új értékek tárultak fel, amiket eddig észre sem vettem. S az eddigi értékek értéktelenné váltak. S ez az új élet egy új életformát kívánt. Az új bor új tömlőbe való.
Az új élet kialakításával kezdődtek a nehézségek. Már nem csak öröm volt, hanem küzdelem is. Átalakítani az életemet a fény szerint. Régi, megszokott, berögzült dolgokat megváltoztatni. A fény, a hegy hívását követni. Elfogadni a hívást, várni a hívást, keresni a vele való kapcsolatot. És a tűz egyre jobban kezdett izzani. Egyre többet akart. Végül már mindent akart. Félelmetesnek tűnt ez az erőszakossága. Sokszor jobbnak, könnyebbnek tűnt a nélküle való élet. S amikor végre megszabadultam tőle, még erősebben kezdett izzani, ellenállhatatlanul. Önmagamat kellett volna megtagadni, ha el akartam volna hagyni. De néha azért sikerült visszatérnem a szürkeségbe. Magamtól vagy másoktól űzve, hajtva belemerülve a munkába, a szürkeségbe. Féregként megbújva a toronymagas házak árnyékában, nehogy megpillantsam szelíd, hívogató tekintetét. De olyankor üresnek és sivárnak tűnt már minden. Csak magammal találkoztam. A magam ürességével és ez félelmetesebb volt mindennél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése