A borzalmak után végül is hosszan és mélyen aludtam. Már tűzött a nap, mikor felébredtem. Kint minden megváltozott. A félelmetes holtak városa eltűnt, pár síremléket és szerteszórt csontokat hagyva maga után. Egész héten dolgoztam: temettem a csontokat, a múltat. És közben jókat szórakoztam az idő múlásán, az anyag pusztulásán. Jókat szórakoztam azon, hogy a hegy lassan mindent birtokba vesz. Két hatalmas teremtő és pusztító karjával tör előre – és egyszer majd minden hegy lesz. Egyszer majd a város is hegy lesz, akár akarjuk, akár nem.
Valószínűleg értelmes dolgot csinálhattam a városlakók szerint, mert megbecsülték a munkámat. Hoztak időnként élelmet, így hát nem nélkülöztem. Persze sosem álltak velem szóba. Messze megálltak és letették adományaikat, majd visszatértek a városba.
Innen a temetőtől, a hegy lábától egész más volt a hegy. Szinte egy voltam vele. Sokkal hatalmasabbnak tűnt, és sokkal szebbnek. Most értettem meg, hogy a városban a szürkeség még a hegy szépségét is beárnyékolja. Talán nem is az emberek a hibásak, hogy nem látják a hegyet, nem látják a hegy szépségét. Hogy is látnák, hiszen a szürkeség az egész várost beteríti. Innen a temetőtől a hegy szemével kezdtem el nézni a várost. A nagy szürke várost. Innen egészen más volt, mint belülről, amikor még bent éltem. És felujjongtam örömömben: olyan jó nekem itt lenni! Nézni a hegyet, nézni a várost. Szeretni ezt a nagy szürke várost.
Mikor az utolsó csontot is eltemettem újra, a hang ismét megszólalt. És én mint egy féreg görnyedtem, fetrengtem a földön. Üvöltöttem a lelki kíntól, a vágytól, amely megtestesült szívemben: rászedtél és én hagytam, hogy rászedj!
Ekkor már tapasztalatból tudtam, hogy felesleges ellenállnom, ellentmondanom. Hiába menekülnék el a tenger mélyére is, ott is rám talál. Könnyeimmel küszködve végül is igent mondtam. Igent mondtam az ismeretlenre, a még sötétebb jövőre, amelyben azonban ott világított a hegy fénye. Bíztam a hangban és bíztam a fényben, hogy végül is nem hagynak el utamon.
Eddig még csak-csak tudtam merre és hova kell elindulnom. Most azonban a teljes ismeretlenség állt előttem. Az utolsó, ismerős födet, a szülőföldet is el kellett hagynom. Menni az ismeretlenbe, hinni az ismeretlennek, ismeretlenné válni. Temettem a holtakat, a múltat, és most én válok holttá, múlttá az emberek szemében. Még erről az elátkozott helyről, erről a temetőről is le kellett mondanom. Semmit sem vihettem magammal, semmivé lettem. Lelkem mélyén azonban ott derengett a remény: talán éppen most válok valakivé.
Nem volt kitől elbúcsúznom. Lenézve a városra, még szürkébb volt, mint valaha. A temető pedig üres volt. De azért jó lett volna valaki, aki legalább sajnál, aki legalább a fejét csóválja e szörnyűséget látva. De senki nem volt.
Megfordulva a hegyre tekintettem, amely most még hatalmasabb volt. Vihar készülődött. Gomolygó fellegek sűrűsödtek a hegyen mindenütt. Nyoma sem volt már a békés lankáknak, amik máskor oly hívogatóak voltak. Egyre sűrűsödő sötétség vette körbe a hegyet. Elborított mindent a felhők éjszakája, hogy aztán dörögve-villogva világítson. Bizonyára a városból nézve szép lehet a viharos hegy, mikor lángokban áll villámait szórva. De itt megsemmisül az ember látva a hegy erejét. De ha mégsem, azt csak a hegynek köszönheti.
Kint hatalmas sötétség volt, belül azonban kis fény világított. Elindultam a hívást követve, és a kis fény mutatta az utat. A hegy elégedetten dübörgött és villogott. Elérte célját. Valakit, egy senkit ismét elnyelt.
Az eső miatt meggyorsítottam lépteimet, szinte szaladtam az ismeretlenbe. A kanyargó lankák-völgyek, a szétszórt sziklák között haladtam egyre feljebb. Végül egy szikla hasadékában meghúztam magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése