Mindezek után megszűnt a lebegés. Már nem éreztem a mérhetetlen teret magam körül, már megszűnt a forgás. A fény is hírtelen eltűnt, sötétség, mérhetetlen barlangi sötétség vett körül. Úgy tűnt, mintha valami szilárd, kőkemény dolgon feküdnék. Bizonyára a barlang – gondoltam. De ez a kőkeménység mindenütt körbevett. Be voltam zárva önmagamba. Bizonyára a különös fényruha, amibe beöltöztettek – gondoltam én. És ez a gondolat megnyugtatott.
Az átélt élmények zsongtak még körülöttem. A sok új ismeret és tapasztalat. Próbáltam gondolatban újra átélni, újra megérteni őket. Jó volt ez a nyugalom. Mint amikor a nagy élmények beteljesedése után az ember nem vágyódik mozdulni, elmenni, találkozni bárkivel is.
Egy idő után azonban kezdett a kíváncsiság növekedni bennem. Vajon most hol vagyok? Mi van kívülem? S ez a kíváncsiság döbbentett rá arra is, hogy most nem érzek semmilyen hívást semmire. Se arra, hogy kiszálljak ebből a gubóból, se arra hogy tovább induljak. S ekkor jöttem rá arra is, hogy nem csak kívül van sötétség, hanem bennem is. A külső fény elmúltával, a szívemben levő fény is kialudt. Egyedül voltam, mérhetetlenül egyedül. De – gondoltam – ez is hozzátartozik a szertartáshoz. A sok fény, és megvilágosodás után, milyen jó ez a hatalmas ellentét, ez a hatalmas sötétség. S arra is gondoltam, hogy mindaddig nem kelek fel ebből a különös ágyból, amíg nem hív a hegy. Elvégre eddig is ő vezetett. S nyugodtan feküdtem tovább.
De az átélt élmények újra átgondolása egyre nehezebben ment. Mintha a fénnyel együtt az élmények is egyre távolodtak volna. Ők is elhagytak. A magány, az egyedüllét egyre fokozódott.
A kőkemény gubó, amely egyre inkább egy kősírhoz kezdett hasonlítani, amit a sziklába vájtak, egyre kellemetlenebb lett. Szerettem volna megfordulni, de nem tudtam. Testre volt szabva, az én méretemre, mintha egyenesen nekem készítették volna.
Egyre hidegebb lett. Sziklába vájt kősírok hideg lehelete vett körül. És a nyirkos hideg kezdte átjárni csontjaimat.
Ekkor hasított át rajtam a gondolat: be vagyok falazva, el vagyok temetve. Be vagyok zárva önmagamba. És ez egy pokoli érzés volt. Üvölteni akartam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Most vettem csak észre, hogy szomjas és éhes vagyok. Pokolian szomjas. Fájt már minden porcikám kívül és belül. De a hívás csak nem jött.
Próbáltam felállni, szétszakítani a körülöttem levő függönyszerű anyagot, de nem ment. Kőkemény sziklából szőtték. Az elhagyatottság pokoli érzése vett erőt rajtam. Engem itt felejtettek.
A képzeletem vad száguldásba kezdett. Az éhség és a szomjúság rémei körülöttem ugráltak és visították a fülembe: víz nélkül nincs élet. El fogsz pusztulni.
Tényleg minek is kellett ide jönnöm, ahol nincs víz, ahol minden terméketlen, ahol csak szikla van! – törtek fel bennem a gondolatok. A víz mint az élet szimbóluma megragadta fantáziámat. Benne testesült meg most minden vágyakozásom. Látni akartam a vizet, a patakokat, az esőt, a tengert… és tényleg hatalmas áradatban kezdett ömleni felém a víz, mindenünnen. De amikor inni próbáltam belőle, mint csalfa lidércek semmivé váltak, hogy aztán újra visszatérve kínozzanak tovább fokozva szomjúságomat.
Képzeletemben felmerült az a gondolat is, hogy végeredményben ez a szenvedés sem tarthat örökké. Nem sokára jön a sötét alagút és én elindulok rajta a semmi felé. De nem jött, se a hívás, se az alagút. Csak maradt a fokozódó szenvedés.
Ekkor már minden porcikám izzott a fájdalomtól. Mintha pokoli tűz izzott volna mindenütt: bennem, ebben az átkozott kősírban, ebben az átkozott sziklarengetegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése