Egyre szakadt az eső, süvített a szél, egyre hidegebb lett. Az addigi száraz hasadékba a hajszálrepedéseken keresztül esővíz csordogált. A szél pedig csak úgy permetezte az égi áldást. Nem akart elállni a vihar. Sőt, mintha minden erejét össze akarná szedni, egy cél érdekében zúdult a hasadékra.
Fáradt voltam már és kimerült. Nem akartam már menekülni, sem előrehaladni újabb, jobb helyet keresni. Már nem is lázadtam. Elég volt. Belefáradtam. Kezdtem elfogadni sorsomat, a fog vacogtató hideget, a csontba hatoló nyirkos szelet. Egyre kevesebbet éreztem a viharból, a körülöttem tomboló hegyből. Egyre szürkébb lett minden és egyre vonzóbb lett ez a szürkeség. Majd egyre feketébb lett a szürkeség, és engem egyre inkább vonzott a sötétség. A véget nem érő sötétség, amely eltakar mindent, amely kiolt minden fényt. A szürke sötétségben egyszer csak elindultam a hasadékon, a sziklákon keresztül a sötét semmi felé, ami egyre sűrűsödött és vonzott.
Mikor már-már elértem a végső megoldást, hírtelen mintha valaki megragadott volna. A két hatalmas erő bennem csapott össze. A két vonzás szinte szétszakított. Mintha az előbbi hatalmas vihar bennem folytatódott volna. Dübörgés. Mintha két hatalmas erő üvöltött volna bennem. Villámként cikáztak rajtam keresztül az ellentétes erők. A felindulástól, vagy a harctól minden morajlott bennem. Mintha össze akarna omolni minden.
Ezek után nagy csend lett. Bennem vagy körülöttem vagy mindenhol. Nem tudom meddig tarthatott ez a halotti csend. De ami már jó volt és gyógyító.
Egyszer csak ez a süket csend értelmes lett számomra. Éreztem, hallottam hogy csend van körülöttem. Jó volt hallgatni a csendet. Behunyt szemmel, sötétben, csendben. Bizonyára véget ért a vihar – gondoltam. Vihar utáni mély csend, amikor a természet és minden kipiheni az elemek vad háborgatását. Amikor új erőre gyűjtenek, egy újabb harcra és viharra, és még inkább egy új életre.
A csenden keresztül kezdett minden új életre kelni körülöttem. Kezdtem érezni, hogy már nem esik az eső, sőt már minden száraz körülöttem. És ez a szárazság is olyan jó érzés volt, annyi eső után. Majd tapasztaltam, hogy elmúlt a hideg, már nem fázok. És ez nagyon jó volt. Ettől aztán kezdett visszatérni az élet kedvem. Legalább is annyira, hogy már jobb volt a csend, a szárazság és a meleg, mint a nem lét. Igen az élet jobb, mint a halál. Még akkor is, ha sok küzdelemmel jár. Még akkor is ha dühöng a hegy és hull a zápor. Újra eszembe jutott a hegy. Mi lehet vele? Hiszen azért indultam el, hogy találkozzunk, azért indultam el, mert hívott. De közbe jött a vihar, és én behúzódtam a szikla hasadékba. És most? Most hol vagyok?
Ekkor nyitottam ki a szememet. Egy szobában voltam. Félhomály volt. Ágyban feküdtem. Ismeretlen volt minden. Lassan, kábultan, álomból ébredve próbáltam azonosítani a körülöttem lévő dolgokat.
Egyre világosabb lett, és a születő fényben magammal szemben megpillantottam egy férfit. Hosszú, ősz haja és szakálla volt. Fehér ruhába burkolózott. Úgy tűnt, mintha egy benső fény világítaná meg egész alakját.
Engem nézett, csendben, az öregek bölcsességével. S mikor arca és tekintete végre elért tudatomig, megszólalt: hosszú utat tett meg idáig, már nagyon vártuk. A csodálkozástól meg sem tudtam szólalni. Így folytatta: most először is pihennie kell, meg kell erősödnie. A hatalmas vihar nagyon legyengítette. Utána pedig nagyon sokat kell majd tanulnia. Később majd mindent megmagyarázok. Most pihenjen.
S mintha akkor az lett volna az egyetlen feladatom, hogy engedelmeskedjek és pihenjek, behunytam szememet és újra elaludtam. Ez a mély álom azonban már békés volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése