Az összeszedettséggel valóban egy egység kezdett kialakulni bennem. Kezdtem egy lenni az egész heggyel, a barlanggal, a tárnákkal. A végtelen lépcsők ütemére a légzésem is kezdett átalakulni. Lépés és lélegzet lassan egy lett. A fény, a füttyszó, a visszhang is már egy volt. Lassan kezdett összeállni, eggyé válni bennem minden.
És amikor elértem ezt az egyszerű állapotot, amikor rádöbbentem az egység állapotára, hírtelen elfogytak a lépcsők. Vagy talán nem is voltak és csak a szívemben róttam a lépcsők végtelen útját? Megálltam. Egy újabb határhoz érkeztem. Míg vártam az újabb hívást, hogy beléphessek, félelmetes távoli morajlásra lettem figyelmes. Egyre közeledett, egyre nagyobb lett a zaj. Döbbenten álltam és vártam, hiszen nem tudtam mi közeledik és honnan. Nem tudtam, de talán nem is akartam menekülni.
Ekkor egy végtelen erejű szélvész és orkán tört rám mindenünnen. Mintha a leges legközepében lettem volna a viharnak. Mintha a körülöttem levő sziklák is ordító oroszlánok lettek volna, melyek szájából süvölt a szél.
Végül, amilyen gyorsan jött a tomboló vihar, olyan gyorsan is tűnt el, egyik pillanatról a másikra. Próbáltam megérteni ezt az érthetetlen jelenséget, de minden eddigi tapasztalatomtól távoli és idegen volt. Csak annyit tudtam, hogy ez nem a hegy volt.
Ekkor megértettem, hogy újabb szörnyűség közeledik felém. Kezdett minden imbolyogni körülöttem. A sziklák félelmetesen recsegtek, ropogtak. Remegett, rengett a föld. Mindenünnen mély dübörgés hallatszott. Mintha az egész világmindenség, ez az egész hegy össze akarna omolni. Úgy éreztem, mintha a szikla, az anyag közepén lennék, és kibírhatatlan nyomás nehezedne rám. S amikor mindez szinte már elviselhetetlenné fokozódott, hírtelen megszűnt, mint az iménti szélvihar. Szívemben éreztem: ez nem a hegy volt.
Alig ocsúdtam fel, az immár második borzalomból, újabb veszélyt kezdtem érezni. Forróság kezdett elönteni. Elkezdtek izzani a sziklák, végül már a levegő is izzott. A forróság tűzzé vált, majd lángtengerré, mintha mindent el akarna emészteni. És én ennek a végtelen kemencének a kellős közepén voltam, úgy hogy még a bensőmet is teljesen átjárta. Tűz, fény, az anyag gyötrelmes sírása. S mindez, mint az előbbi két alkalommal, hírtelen megszűnt. Szívemben tudtam: ez nem a hegy volt.
Szélvész, földrengés, tűzvész semmi kárt nem tettek se bennem, sem a körülöttem levő sziklákban.
Ekkor megéreztem a szívemben a hívást, az indítást, hogy lépjem át a határt. Beléptem. Először azt hittem egy újabb tárna, egy újabb barlangjárat következik. De legnagyobb meglepetésemre egy hatalmas, végtelen teret éreztem magam előtt.
Míg próbáltam felmérni az előttem levő roppant távolságot és ismeretlen valóságot, enyhe szellő gyenge fuvallata érintette meg arcomat. Körbejárta testemet, behatolt lelkembe, szívembe, átjárta egész bensőmet. Minden porcikámban éreztem a szellő mozgását és erejét, amely ilyen gyengéden is hatalmasabb volt, mint a roppant szélvész, a pusztító földrengés és a mérhetetlen tűzvész.
És ott, akkor megértettem, hogy ez ő. Sokkal jobban, mint az eddigi fény a szívemben, mint a füttyszó a tárnák mélyén. Ez az enyhe szellő, maga a hegy. Ahogyan én most a hegy gyomrában, sőt már a szívében voltam, úgy volt most ő is az én bensőmben és szívemben. Teljesen átjártuk egymást.
Akkor letérdeltem és elkezdtem sírni. Lelkem mélyéből, hatalmas gátakat elmosva törtek elő könnyeim. Lehetetlen leírni azt a boldogságot és nyugalmat, amit akkor éreztem. Megéreztem a hegy boldogságát és nyugalmát és mindez engemet is teljesen átjárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése