2012. január 19., csütörtök

52. A Hegy 2.

Nehézség volt a többiekkel való találkozás is. Még magammal sem tisztáztam ezt az új életet, hogy tudtam volna másoknak elmondani, másokkal megértetni. Rengeteg konfliktus volt, össze-össze ütközés. Nem értették ezt az új életet, nem értették ezt az új életemet. Csak hallgattam. Hegyről, tűzről, fényről nem beszéltem nekik. Úgysem értették volna, bolondnak néztek volna.
Néha csak sodródtam a két valóság között. Keresve az igazit, keresve egyet a két valóság között. Élni a fényt a szürkeségben. Megpróbálni átvilágítani minden sötétséget. Kegyetlenül nehéz volt ez a feszültség. Nehezek voltak az első lépések. Nehéz elhinni a sok szürke után a hegy szelíd fényét. Olyan ez, mint amikor a süketnéma próbálná másoknak elmondani, hogy mit is látott.
Sokszor elbuktam a fényhordozásban, sokszor feladtam a hegy valóságát. Sokszor újra kezdtem, mert nem tudtam nélküle élni.
A sok fájdalmas tapasztalat mellett azonban voltak örömei is ennek az új életnek. Egy kis fény már világított a szürkeségben. És ez a kis fény már kezdte megvilágítani a körülöttem lévő dolgokat és eseményeket. Kezdtem érteni a világot, kezdtem már érteni hogy mi folyik körülöttem. Ez a fény, mint világító mécses, mint egy hajnalcsillag, mint egy kis iránytű kezdte mutatni az utat előre, elkezdett vezetni. Megértettem, hogy nem szabad visszafordulni, nem szabad megállni, folytatni kell az utat előre, ahova a fény vezet. Megértettem, hogy sokkal jobban kell bíznom a fényben, mint önmagamban. El kellett hinnem azt, amit a fény mond; még ha az ellenkezőjét tapasztaltam is. Egyszóval vállalnom kellett ezt az új életet.
A másik örömteli tapasztalatot akkor szereztem, amikor egyszer délután, az esti vacsora idején kimentem a szabadba nézni a hegyet. Már várt, boldog volt hogy megérkeztem. És most ez alkalommal, mintha fényesebb lett volna. Sokáig néztem őt, ő nézett engem, s mi néztük egymást. Csendben, szavak nélkül, mint egy szerelmespár. S akkor hirtelen megláttam valakit. Ott ült ő is a szürkeségben, mint én. Ugyanúgy nézte a hegyet, mint én. S ugyanúgy lobogott az arcán a szívében lévő fény, mint bennem. Ő is észrevett. S elkezdtük egymást nézni, csodálkozva, a felfedezés örömével. Hát mégis igaz! Ő is látja a hegyet! Ő is érzi a tüzet! Most már hárman voltunk.
Az első találkozásunk után elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Megosztottuk egymással hétköznapjainkat, de titkainkat is. Most már együtt jártunk nézni a hegyet. Egymás tapasztalataiból merítve még jobban növekedtünk a fényben. Barátságunk legnagyobb öröme pedig az volt, amikor megláttunk valakit, aki ugyanúgy nézte a hegyet, mint mi.
Nem telt bele sok idő, amikor már egy egész kis közösség alakult ki körülöttünk. A fény élessé tette szemünket, és megláttuk másokban is a fényt. Sőt már azokat is megláttuk, akikben a fény csírája ott volt, és volt bátorságunk megszólítani őket. És a bennünk lévő fény bennük is el kezdett világítani.
Beszélgetéseink során kiderült, hogy már előttünk is éltek fényhordozók. Sőt voltak olyanok is, akik elindultak megmászni a hegyet. Ez volt a legdöbbenetesebb felfedezésem a hegy érintése óta. Egy új világ, amely másokban is világít, és amelynek végtelen horizontja van. Egyre jobban kezdtem érezni a hegy vonzását.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése