2012. január 20., péntek

55. A Hegy 3.

Boldog voltam azokban a napokban. Nézni a hegyet, látni a fényt, közösségben lenni. Felfedezni a színeket a szürkeségben, életet adni másoknak is. Úgy tűnt soha nem ér véget ez az egyre növekvő boldogság.
Ám egy napon, amikor éppen munkából tértem haza fáradtan, amikor nem is gondoltam a hegyre, a fényre – egyszer csak megszólalt bennem. Felismertem a hangját, bár eddig még sosem hallottam. Tudtam hogy ő, csak ő lehet. Mint hegyek közötti visszhang dübörgött bennem a hívás. És én elnevettem magam. Na, azt már nem. Teljesen azért nem bolondultam meg! Még hogy költözzem ki a külvárosba, hogy közelebb legyek hozzá. Nem. Hiszen innen is láthatom. Nem. Hiszen itt él a családom, a barátaim, a fényhordozók. Nem. Nem kérek a külvárosok fénytelenségéből, koszos szürkeségéből és szegénységéből.
Dühös nevetésem után hazarohantam és próbáltam lefoglalni magam. Próbáltam nem odafigyelni a fényre, a hangra. Túl merész volt. Túl sokat akart. Túl közel jött. És én hátraléptem, sőt meg is fordultam és el akartam szaladni. De minél jobban menekültem, annál jobban hallottam csendes hívó szavát. Éjszaka többször arra ébredtem, mintha kopogtak volna. De nem az ajtón, nem az ablakon, hanem valahol belül, még a fénynél is beljebb. Végül nem tudtam már neki ellenállni.
A magammal való harc után a családdal is meg kellett küzdeni. Szakítást jelentett ez, kitagadást, a legmélyebb gyökerek kitépését. De talán nem is nekik, hanem nekem fájt legjobban. Fájdalmasabb volt a halálnál. Majd következtek a barátok, a fényhordozók. Még ők sem értettek meg. Végül következett a teljes gyökértelenség és kitaszítottság a külvárosban.
És a hegy ott magasodott a külváros fölött is. Még jobban. Önelégülten, hogy elérte amit akart. Közelebb voltam hozzá. De furcsamód az átállás a külvárosi életre zökkenőmentesen ment. Sikerült találnom egy hegyre néző lakást. Így sokkal több időt tölthettem vele. Munka is akadt bőven. És ami a legmeglepőbb volt: itt is éltek fényhordozók. De itt a külvárosban, a hegyhez még közelebb, sokkal több fény volt bennük. Már egyáltalán nem bántam hogy eljöttem ide. Sőt, még boldogabbá tett a szakítás, hogy döntöttem, hogy elfogadtam a hívást.
Telt-múlt az idő, és egy napon megint csak hallottam hívó szavát. Felüvöltöttem fájdalmamban. Nem! Miért pont én? Miért nem más? És megpróbáltam alkudozni. De mindenegyes ajánlatra ugyanaz volt a válasz: nem. Én téged hívlak. Elsírtam magam. Leggyötrelmesebb álmaimat is felülmúlta az újabb kérés. Még közelebb a hegyhez, még távolabb a várostól. Még egy lépés az ismeretlenbe, még egy végleges szakítás. Lehet egyáltalán élni a városon kívül a temető mellett? Hiszen az a holtak városa. Hiába van közelebb a hegyhez.
Hetekig, talán hónapokig is gyötrődtem. De végül nem tudtam ellenállni a csendes hívó szónak. Szinte az egész eddigi emberi életem megtagadását jelentette. Borzalmas volt még bele gondolni is, hogy egy temető mellett kell élnem. Nem csak akkor ott lenni, amikor temetnek, vagy amikor holtakat látogatunk, hanem mindig. Nappal és éjszaka, reggel és este, mindig. Mindörökre – visszhangzott a félelmetes szó és gondolat a szívemben mikor elindultam a városból, a külvárosból a holtak városába. De a szónál és gondolatnál még félelmetesebb volt az első éjszaka. A halottas házban húztam meg magam. Minden neszre összeborzadtam. Álmatlanul átkoztam azt a napot, amikor először pillantottam meg a hegyet.
Ám az éjszaka kellős közepén, amikor a legsötétebb az éj, hírtelen fény gyúlt a házban. A hold kerek, nevető arca nézett be az ablakon. S a hegy ott magasodott alatta, fénytől övezve, ragyogó szépségben, úgy ahogy még sosem láttam. A szívemben is fény gyúlt, még hatalmasabb mint korábban. És a félelmetes sötétség eltűnt, bár éjszaka volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése