Ekkor újabb rémségek közeledtek felém. Még félelmetesebbek, mint amik az előzők voltak. A múltam közeledett ezernyi álarcával. Mint soha el nem törölhető kőbe vésett történelem állt előttem a múlt. Szinte láttam, hallottam, ahogy a súlyos kőoldalakat forgatták a fejem felett. Kőoldalakon mázsás kőjelek, mik hordozzák könnyű életem.
Egy pillanat alatt végig pörgették előttem e borzalmas könyvet, amit jól ismertem, hiszen én éltem és írtam. Könnyű tintával, ami azonban egyre sűrűsödött, s ami most kemény sziklaként zárt önmagamba.
Záporoztak felém a megválaszolhatatlan kérdések, még inkább a vádló szavak, mik kőzáporként hullottak síromra. Egy hatalmas dübörgés volt a szívem. De még ennél is fájdalmasabb volt a sok arc és tekintet, mely döbbenten mutatta tetteimet.
Most szerettem volna megelőzni múltamat, jóvátenni sok tettemet, hogy aztán a jövőben én vádolhassam múltamat. De tudtam ez már lehetetlen. Nem porladó kőbe voltak vésve. Ennyi szörnyűség láttán talán szörnyethal az ember, de itt se hívás, se víz, se halál. Önmagamba voltam zárva.
Egészen idáig igazából nem mertem szembe nézni egy kérdéssel, amely sokkal súlyosabb és fájdalmasabb volt minden eddiginél. Most azonban már nem kerülhettem ki ezt a kérdést.
Hol van a hegy? Hol van a fény? Hol van a hívó szó? Miért hagyott itt magamba zárva? S jöttek az újabb még félelmetesebb kérdések: Talán minden eddigi csak képzelődés volt? Nem is létezik a hegy? Fölösleges dolgot művelnek az őrök? Vagy az őrök sem léteznek? Semmi sincs? Csak ez a kősír, amely magamba zár? Minden eddigi valóság csak képzelődés volt?
Esőként záporoztak felém a további kérdések: Vagy talán ilyen ő valójában? Kegyetlen zsarnok, aki kelepcébe csal, hogy elpusztítson? Ide vezetett a kősivatagba, hogy elveszítsen? Talán örömét leli a szenvedésben? Hegy, amelynek kőszíve van?
Ennél a gondolatnál azonban az én kőszívem kezdett el sajogni. Nem, ez nem lehet. Nem hiszem, hogy a képzelet játszott velem. Nem hiszem, hogy csak ez a szikla van, ami most bezárt önmagamba. Nem hiszem, hogy elhagyott.
A sziklasírba zárva nem tudtam hinni, de hinni akartam. Hinni a hegyben, hinni a fényben, hinni a hívó szóban. Igen, úgy éreztem, hogy engem most elhagytak. De kell ennek valami okának lenni. Kell hogy legyen valami kiút ebből a kőkemény sziklaszenvedésből. Ha én szenvedek, akkor neki is szenvednie kell. S ha ő szenved, akkor van valami oka. S ha ő szenved, akkor nekem is szenvednem kell.
Hírtelen rádöbbentem arra, hogy semmilyen szenvedés nem tud elválasztani a hegytől. Semmilyen szomjúság, a múlt egyetlen pillanata sem, még az sem, ha ő elhagy. Csak kőkemény szikla van, de ez a szikla, maga a hegy.
És most rájöttem arra is, hogy minden eddigi szenvedés, amit éreztem, igazából nem is az én szenvedésem. Az ő szenvedését éreztem. És ez a tudat még fájdalmasabbá tette a szenvedést. De ugyanakkor enyhülést is hozott, végső megoldást, kivezető utat ebből a kősírból.
Igen ő szenved. Vállalja ezt a szenvedést. Tehát nekem is vállalnom kell. S ekkor mintha megpillantottam volna újra a két szempárt. Engem nézett. S a két szemében két könnycsepp csillogott. Kőszívem recsegve-ropogva tört össze. Az én szememből is könnyek törtek elő. S úgy gondoltam, ha mindörökké kell is szenvednem itt a kősírban, azt is vállalom.
S ahogy a szívem megrepedt belül, úgy kezdett töredezni kívül minden. Mintha csak egy földrengés rázta volna meg kősíromat, ezt a hatalmas barlangot. A kővé dermedt gubó szétrepedt és én felálltam. Enyhe szellő fuvallata érintette meg arcomat. Elindultam a barlang bejárata, a fény felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése