S ekkor az egész barlangrendszer, az egész hegy kezdett áttetszővé lenni. Minden irányban, korlátok nélkül kezdtem meglátni és még jobban megérteni őt. Mérhetetlen tárnák rendszerét láttam, amit még elképzelni sem tudtam volna. Amit soha sem tud majd őrök hatalmas hada valaha is feltérképezni és megérteni. És mindezt most egy pillanat alatt megértettem és átláttam.
Megértettem, hogy a hegy sokkal nagyobb, mint valaha is gondoltam, vagy gondolhattuk volna. Ez a kis kinövés a földgolyón, amit mi a nagy, szürke városból látunk csak halvány jele a hegynek, amely tulajdonképpen az egész földet behálózza, sőt az egész világmindenséget. A város felett magasodó hegy, csak szelíd jelenléte az igazi valóságnak. És most itt vagyok a hegy gyomrában és szívében, és szinte hallom szelíd lüktetését, ahogyan szétárad a barlangrendszerekben, s azokon túl is az egész világmindenségben.
Megértettem a tizenkét őr feladatát. Ég és föld között. Hegy és város között állni és várni. Készíteni a hegy útját, hogy minden hegy legyen, még a nagy szürke város is. Most megpillantottam őket újra: ahogy nézik a várost, ahogy olvassák a könyveket, ahogy tárják fel a barlangokat.
Majd megértettem a temetőt is, hogy miért kellett temetnem a csontokat. Mert minden hegy lesz. Még az emberek is. Előbb csonttá lesznek, majd minden visszatér a hegybe. Mennyire fontos, hogy ne csak úgy heverjenek a csontok szerteszét, hanem legyenek eltemetve. Legyenek ők is a hegy gyomrában, de még inkább a szívében.
Megértettem a nagy szürke várost is. Amely lassan nőtt ki a földből, és most mindent elnyeléssel fenyeget. Még a hegyet is fel akarja falni, mert kell neki az anyag, a szikla, hogy az égig érjen. S közben nem látja, hogy már elért a csúcsra, hogy fölösleges dolgot művel, hogy már itt van a hegy.
Megértettem önmagamat is. Mindazt, ami idáig velem történt. A hegy szüntelen vonzását. A végtelen párbeszédet, amely közöttünk zajlik. Megértettem életem legapróbb rezdüléseit is, amik mint egy nagyon finom műszer mutatják a hegy minden rezdülését. Megértettem, hogy én is hegy vagyok, a nagy egész egy kicsiny része, de mégis csak más. Mégis csak ő a hegy.
Ez a sok apró megvilágosodás, mint csillagok kezdtek el ragyogni rajtam. Valahogy kezdtem hasonlítani a hegyre, kezdtem hasonlítani a barlang mérhetetlen csillagboltozatára. Megértettem, hogy ezért vagyok most itt, ezért kellett bejárnom ezt az élet utat, ezért kellett megmásznom azt a sok lépcsőt. Mert ez a hegy akarata. Hogy hasonlítsak reá. S a hegy szépsége az én szépségem lett. S az én szépségem pedig az övé. De csak azért voltam szép, mert az ő szépsége volt rajtam.
S ekkor újabb fények gyúltak a szívemben, a barlangban és a világmindenségben. Kezdtem megérezni, majd megérteni, hogy bármennyi kincs is legyen itt, bármennyire is tegyen itt széppé, ez nem maradandó lakásom. Nem ez a végső akarata. Nem szórakoztatni akar.
Ekkor újra megpillantottam az őröket, akik még mindig kutatják a tárnákat, a sok temetetlen csontot, a nagy szürke várost, és a benne lévő sok szürke embert. Kezdtem megérteni, hogy ez a sok kincs értük van. Nekem kell elvinnem hozzájuk. Eddig vonzott a hegy, most pedig el kezdett küldeni. Tetteket vár a hegy.
Ezek az utolsó felismerések jelentették a megvilágosodás csúcsát. A fény ragyogott mindenütt, a mérhetetlen barlang is tündökölt körülöttem, és én magam is fénybe voltam öltöztetve.
Mint a vőlegénynek felékesített mennyasszony, mint egy gyermek, akit gondosan bepólyáltak. A sok ragyogás, mint fényruha vett körül. Tökéletesen bevoltam csomagolva, mint egy begubózott hernyó, aki készen van és most várja a teljes újjászületést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése